Kaptam egy körímélt. Hívőknek szól és hitetleneknek. Aki küldte, azt írta négy felkiáltójel elé: nézzétek, a kereszt sértetlen. A kép felett angol mondat: Isten nagyszerű.

És valóban, az ember nagyságú festett Krisztus-szobrot tartó, úgy négyméteres kő- vagy betonfeszület teljesen ép. Szemből süt rá a nap. A kereszt előtt motor, rajta három színesbőrű fiatalember. Az elöl ülő piros fejkendőt visel, és a keresztet bámulja, a mögötte lévő bézbólsapkás valahová előre néz, a harmadik fiú meg bele a fényképezőmasinába. Körülöttük kő- és téglatörmelék, semmiben lógó tetők, csupasz gerendák, belső falaikat mutogató házak szomorú kitárulkozása – egy romba dőlt szigetország: Haitii.

Próbálom értelmezni a felkiáltójeles mondatot. Hogy mit akart kifejezni vele, aki a kép fölé írta. Érzelmet, az biztos. De milyen érzelmet? Nem tudok másra gondolni, minthogy valamiféle lelkesedés az, ami elindította a világhálón a fotót. Valami vallási buzgalom. Hogy lám, Isten létezik – hívők, legyetek ebben még bizonyosabbak, hitetlenek, ti pedig szembesüljetek a bizonyossággal: God is great.

Isten megóvta a keresztet: sértetlenül. Igaz, összedőlt mellette egy világ, a halottak száma az újabb adatok szerint több mint kétszázezer, rengeteg a sebesült, a csonkolt, az örökre nyomorék, az árva, tömegek veszítették el fejük felöl a nyomorúságos fedelet, nincs elég élelem, nincs elég orvos. Számos országban gyűjtést szerveznek a szigetország javára, mert kulturálisan belénk kódolódott a segítőszándék – enni adni nagyra hízott lelkiismeretünknek. S akkor valaki elkezd lelkesedni egy ilyen képen, egy ilyen tényen, hogy a romhalmaz közepén sértetlenül ragyog a kereszt.

Én meg nem értem, hogy mit akar üzenni. Pontosabban értem, hiszen odaírta: Isten nagyszerű. Ám a kép láttán, a Haitiin történt katasztrófa nyomán azt is kérdezhetnénk: miért hagytad, miért csináltad ezt, Isten?

Persze tudom, azoknak a szerencsétleneknek a nyomorúsága túl távoli ahhoz, hogy kulturális toposzaink önműködtetésén túl ténylegesen átérezhetnénk, a hitre meg, úgy látszik, annyira szüksége van sokaknak, hogy a megmaradt keresztet jelként értelmezve körlevelekben küldözgetik az azt ábrázoló képet, amely azonban a csoda bizonyossága helyett sokkal inkább a hitbuzgó butaságról szól.

– avagy: az ember célja a játék maga –

Vannak a gondolataid, az érzéseid, a hangod, a tested, a színpad, a helyzetek – aztán kezdjél valamit ezekkel! Mintha csak ezt mondták volna azoknak a középiskolásnak, akik cselekvő részesei lehettek Az ember tragédiája rendhagyó előadásának a Szigligeti Színházban.

Az ötlet érdekes, gondoltam, amikor először hallottam, hogy Madách drámájának színeit különböző szolnoki középiskolák diákcsoportjaival akarják eljátszatni. Mindegyik iskolának kiadták, melyik egysége(ke)t vigye színre, a fiatalok pedig néhány hónap alatt felkészültek a rájuk osztott drámarészek bemutatására. Az egyes iskolák produkciói, a különböző színek végül január közepén, immár közönség előtt, a színházban találkoztak, egybefolytak, kiegészítették egymást.

A második előadást láttam, az bűvölt el. A közel három és fél órás produkció persze elegyesre sikeredett, de hát ez nem is lehetett másként. Nem hivatásos színészek által létrehozott előadást kaptunk, hanem valami bájosan esetlegest, amely inkább: beavatás, szándék és pedagógia. Persze nagyszerű villanásokat is láthattunk: színpadi ötleteket, szerencsés szereposztást, ügyesen megformált figurákat – voltak színek, amik lekötöttek, mert pörögtek, ötletesek voltak, a szereplők felszabadultan játszottak, vagy legalábbis korrekten felmondták a Madách-leckét, s akadtak unalmas, érdektelen részek.

Azon töprengtem, akik most először (s lehet utoljára) keveredtek igazi színpadra, vajon önként jelentkeztek a feladatra, vagy tanáraik (szelíd) unszolásának tettek eleget. Ám hogy nem bánták meg, abban majdnem biztos vagyok.

Én is színpadoztam annakidején. Osztályfőnököm szolid(?) unszolására. Első évben Ratkó József verseiből szerkesztett oratórikus játékot mutattunk be (máig meg-megszólal bennem: „Mert a szegénység megmarad / és itt marad meg, jöhetnek / akármilyen csodák, itt megmarad. / Földbe hiába ássák, megfogan, kihajt, / öntözi könny, májusi eső, / villám csap bele, verheti jég is, / megmarad, keserű gyom lesz belőle…”), következő évben, nyilván a centenáriumra való tekintettel Adyt szavalt kórusunk, harmadikban viszont igazi színdarabot adtunk elő: szereposztással, díszlettel. Ócska fotelokra emlékszem, én is egy ilyenben ülve folytattam a dialógust szerep szerinti feleségemmel. Megtört apát és anyát játszottunk (én, nyakigláb kamasz, rendkívül esetlenül és rosszul) egy bűnrossz, moralizálós párbeszédhalmazban – de mégis jó volt színpadosnak lenni.

Azt hiszem, a Madách-darabban fellépő középiskolásoknak is feledhetetlen élmény marad ez a történet. Főleg azoknak, akik sikerültebb produkciók részesei lehettek. Amikor persze a színek sikerét vagy kudarcát magunkban elkönyveljük, sokszor megválaszolatlan marad, hogy azok voltaképpen kiéi. Mennyi része van bennük a szereplő diákoknak, a háttérben ötletelő vagy épp tanácstalan tanároknak, esetleg a Szigligeti művészeinek, akik fel-feltünedeztek a csoportok környékén. Hogy például egy jó ötlet, vagy éppen (fiú)szereplőhiányos állapot kényszere tette a tagadás megtestesítőjévé a közgés Varga Zsófit, aki egyébként elnyerte a legjobb Lucifer alakításért járó díjat.

Vitathatatlanul kiragyogott az szereplők sokaságából (a tavalyi Megavers győztese): Barta Ági. A színek közti szüneteket (amíg a függöny mögött kicserélték a díszleteket), (kitűnő ötlet:) Karinthy Az emberke tragédiája című ígyírtoktijével töltötte ki két vargás diák. Egyikük, a másodikos Barta Ági, tökéletesen uralta a gondolatait, érzéseit, a hangját és a testét – így a színpadot is. Üde, bájos játéka, kivételes személyisége a diákgála feledhetetlen színfoltja.

Barta Ágit adottságai predesztinálják a színészi pályára. Valószínűleg sokat fog még ellesni a színészmesterségből, de a legfontosabbat, amit nem lehet tanulni, amire születni kell, azt ő tudja. Talán mert színésznek született.

Én egy ősi család sarja vagyok, csak ritkán hozom szóba. Felmenőim már a tizenkettedik században, sőt, azt megelőzően is éltek. Csak azt nem tudom, hogy hol. És hogy kik voltak. De kellettek, hogy legyenek, ha egyszer vagyok.

Múltkoriban egy rádióműsort hallgattam. Valaki azon lelkesedett éppen, hogy az őse a tizenkettedik században előkelő osztrák lovag volt, és hogy családja történetét miként hatotta át mindenkor az Istenért és hazáért való kiállás szellemisége.

Gyorsan végiggondoltam, hány olyan család élhetett az ezeregyszázas években, amelyből az illető származtathatja magát. Egy emberöltő huszonöt-harminc év. A több mint nyolcszáz év szerényen számolva is legalább huszonöt. Huszonöt generáció.

Valaki, talán a sakk feltalálója, azt kérte az uralkodójától, hogy annyi gabonát adjon neki, amennyi egy sakktáblára „ráfér”. Méghozzá úgy, hogy az első mezőn egy szem van, a másodikon kettő, a harmadikon négy és így tovább. Gyerekkoromban számolgattam, hány búzaszem kerülne a hatvannégy kockára, s olyan eredmény jött ki, amire nyilván az uralkodó összes vagyona sem lett volna elegendő.

Ha visszafutunk az időben az ezeregyszázas évekig, akkor a tábla huszon-, harmincvalahányadik mezőjén járunk. Mert, ugye, mindenkinek két szülője van, általában négy nagyszülője, nyolc dédje és így tovább. A huszonötödik vagy harmincadik mezőn már több tíz- vagy százmillió szem gabona található.

Bizony, az Árpád-korban ennyi ősünk létezhetett volna, de hát ennyien nem csak a magyar királyságban, de még Európában sem éltek akkoriban. Annyi ember között aztán akadt mindenféle. Ha valaki az összes ősét számba venné, bizony, azok között akadna gyilkos és szent, szőke és barna, hazafi és áruló. Tovább árnyalja a képet, hogy a labanc is hazafi volt, csak ő másként gondolkodott. Mintha most valaki a Fideszre vagy a szocialistákra szavazna. Aztán ki tudja, ki most a kuruc, s ki a labanc?

Persze, mivel az emberek keresztbe-kasul házasodnak, megesik, s valószínűleg elég gyakran, hogy a házastársak felmenői között sok az azonos személy.

És az sem ritka, hogy a vérszerinti ős nem az, akit a családtörténet akként jegyez. Mert, ugye, mindenféle balesetek megesnek. Voltak lovászfiúk, szomszéd urak, cselédlányok. Nemzeti királyunk fia, Corvin János például törvénytelen gyermek, de egyes történészek felvetették, hogy Mátyásnak az apja is fattyú, méghozzá Zsigmondé.

Elképzelhető, hogy akiknek nincs számon tartott családfájuk, akik már az ükszüleik nevét sem tudják felsorolni, mind a tizenhatot, nos, hogy az ő ereikben is csörgedezik hercegek, lovagok vére, s az sem kizárt, hogy a származására büszke egyénnek genetikailag semmi köze a szobája falán kifüggesztett képen ábrázolt személyhez.

Semmi bajom persze azzal, ha valaki őrzi a családi hagyományt, s jó érzéssel gondol a nagyanyjára vagy dédapjára. De a családfák olyan mélyre futtatják gyökereiket, és elágazásaik annyira egymásba kócolódnak, hogy ebben az embererdőben szinte már el sem dönthető, hová is tartoznak pontosan. De talán nem is lényeges, hiszen az egészből csak annyi megjegyzendő, hogy nem csak jelképesen, de valóságosan is rokonai vagyunk egymásnak.

Különben pedig, bár a gyökér rettentően fontos támaszték, a fát általában mégsem arról ítélik meg, hanem ami látszik belőle, ami az égbe tör. Hogy is mondta Illyés Gyula? Nem az a fontos, ecsém, honnan jössz, hanem hogy hová tartasz.

A napokban a Baross úton mentem valahová, s a második világháborús emlékműnél egy zömmel katonákból álló csoportra lettem figyelmes. Hát persze! A második magyar hadsereg doni pusztulására emlékeztek.

Eszembe jut, hogy a nyolcvanas évek elején igyekeztem nem elmulasztani egyetlen részt sem Sára Sándor dokumentumfilm-sorozatából, a Hol vannak a katonák?-ból. Eszembe jut a világháborús szoborállítás ideje a rendszerváltást követő években. S hogy akkoriban még mennyien elzarándokoltak halottak napján, vagy éppen a doni katasztrófa évfordulóján az áldozatok emlékművéhez. Mondhatnék hősöket is, de hát a történelem örök kiszolgáltatottjai fagyoskodtak, haltak vagy estek fogságba akkor és ott, messzi a szülőföldtől, mélyen Oroszországban. Vitték őket a háborúba. Rájuk hozták a háborút. A sírjukban is megátkozott gazok, ahogy Ady írja az eggyel korábbi világégés után közvetlenül.

És eszembe jut a kisújszállási születésű Kiss Tamás, teológus, költő, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, aki 1938-ban megrázó erejű látomást vet papírra Kunsági elégia című versében. Megjósolja a doni katasztrófát: „Már évezrede, hogy keresi, / s hiába – nem leli helyét, / viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét. / Hó alatt lesz a temetője, / kopjafája orosz vadon, / s hömpölygeti ártatlan vérét / a csendes, mélyhullámú Don.”

Vajon miféle váteszi képesség, micsoda káprázat íratta ezt Kiss Tamással 1938-ban? Vagy tényleg ennyire pontosan lehetett érzékelni már akkor, hogy vesztébe rohan az ország? S ha igen, miféle őrületek nyomták el a józan, beigazolódott gondolatot?

Egy kommentben írja valaki – szakszervezeti vezetőre érti –: zokogva öltöztesse fehér ingbe a családja. Vagyis megátkozza az illetőt. Azt szeretné: haljon meg.

Eszembe jut egy hasonló kívánság. Még a nyolcvanas években hallottam úttörőtáborban. Cigány kissrác szólalkozott össze valakivel, s azt találta mondani: Gitár legyen a mellyedben, a rák meg pengesse! Lenyűgöző képalkotás!

Egy tökéletes versike is felrémlik. Ebédeltetésnél felügyelő tanár mesélte, hogy szellemileg sérült kamasz, elégedetlen lévén az aznapi menüvel, a következő rigmust rögtönözte a konyhásnőnek: Mákos tészta sose sincsen? Bassza meg a kurva isten!

Az elmúlt hetekben sok szó esett a köztelevízió támogatásának csökkentéséről, amit a MTV vezetése politikai zsarolásként, a működés ellehetetlenítéseként értelmez, miközben maga is zsarolásgyanús bejelentéseket tesz, miszerint például nem közvetíti jövőre az úszó Eb-t. Mindenki nyilatkozik, mondja a magáét, s már nem is tudjuk, hogy fásultságból vagy undorból kapcsolnánk ki a híreket, amikor elhangzik egy derültségre késztető bejelentés: sztrájkra készül a köztévé. Hát készüljön! Kit érdekel?

Meg lehetett szüntetni a közelmúltban két kereskedelmi-zenei rádiót is (amiket egyébként a műsorvezetésük miatt utáltam, sokan viszont szerettek), hát kit érdekel akkor egy alig nézett köztévé? Mondjuk, engem érdekelne, mert talán még itt lehet látni olykor (persze a sok szemét mellett) normális filmeket, igaz, nem normális időben. De mi van a filmeken kívül? Talán túlzok a kérdéssel (vagy a fene se tudja!), vajon léteznek még arcok a köztévében? Személyiségek. Hát, nem nagyon. A zárórás Veiszer Alindán kívül más nem is nagyon jut eszembe. Vannak persze bemondók, riporterek, műsorvezetők, ám többségük olyan alacsony színvonalon végzi munkáját, hogy az ember nem is érti, mit keresnek ott. Illetve dehogynem! Hiszen tanúi voltunk a sajtó lezüllésének.

A nyolcvanas évek közepétől látom belülről a hanyatlás folyamatát. Akkoriban, az (egy)pártállami időben általában tehetségesebb emberek csináltak újságot, rádiót, és a lapok nem voltak semmitmondóbbak, mint manapság. Persze akadt cikk, amit visszadobtak, vagy cenzúráztak. Ma már cenzúrázni sem kell, a sajtómunkás sokszor nem is tudja, miről kéne írnia, ha meg mégis, hát működteti az önkontrollt. A nyolcvanas évek felvilágosult abszolutizmusát a gazdasági érdekek és tekintélyek előtti feudális hajbókolás váltotta fel.

Huszonvalahány éve kimentem a szolnoki pályaudvarra a Keletiből befutó utolsó aznapi vonathoz, és írtam egy riportot a vonattakarítókról. A megjelenés másnapján írásos dörgedelem érkezett a MÁV-tól, micsoda disznóság, engedélyt se kértem, s olyanokat vetettem papírra, amik nem vetnek jó fényt a nem is tudom már mire. A rovatvezető viszont azt mondta, ne törődjek vele, jó az anyag. Nyolcvankilenc nyarán a Karcagi Hírmondót szerkesztettem, s vezércikként közöltem Körmendi Lajos írását a tanácselnök támadható döntéseiről. A munkáltatóm a városi tanács volt, hívattak is párszor, de a kialakult sajtóvitának az lett a vége, hogy szeptember-október tájékán lemondott az elnök, s még a városból is elköltözött. Akkor még így működött a sajtó.

Pár év múlva, amikor bekerültem a számomra egyébként jó emlékű Jászkun Krónikához, meglepődve láttam, hogy a munkatársak többsége a különböző sajtótájékoztatókra szóló meghívókért olykor szinte ölre megy. Kis üdítő, pogácsa, szendvics, a zsurnaliszták meg teli szájjal, ugye, kérdezni se nagyon tudnak. Hallgatnak csak, jegyzik a tollbamondást. Emlékszem, egyszer az egyik (különben jó tollú) kolléga milyen élvezettel harsogta a folyósón, hogy kb. hány forintnyi finom sajtot sikerült befalnia valamelyik sajtótájékoztatón. Egyszer meg egy bálról írtam ártatlanul pontos megfigyeléseket. Megorroltak érte a rendezvény szervezői, vagy mit tudom én, kik, s érkezett a pecsétes ügyvédi levél, hogy beperelik a lapot. A főnök gyomra görcsbe rándult, hogy mi a francot firkálok össze. Aztán elolvasva a kérdéses szöveget, s mosolyogva, kedélyesen nyugtázta, de hiszen ez csak egy tárca. Semmi gond, erről lepereg a per. Máskor viszont bizonyos sétálóutca tervét fricskáztam meg, csakhogy a terv gazdája a főnök biliárdpartnere volt. A letolást nem én kaptam, hanem a szerkesztő, mert betette a jegyzetemet.

Pár éve kezembe akadt egy pár oldalas iromány arról, hogy a riportalany miként rázhatja le az újságírókat, hogyan hajolhat el a kellemetlen kérdések elől. Nem tudom, hogy az ilyesféle tanácsokat fogadták-e meg túl sokan, vagy egy idő után olyan firkászok árasztották el a pályát, akiknek már egyetlen kérdésük sem volt a világhoz. Máig magam előtt látom azoknak az (egyébként jól foglalkoztatott) rádiós kollégáknak a mozdulatait, akik a riportalany orra elé tolták a mikrofont, s azt mondták neki: hát akkor mondjon már pár mondatot erről (arról) a rendezvényről. Amikor pedig a mikrofonbizottságnak kellett vizsgaanyagot küldeni, utólag megfogalmazott, stúdióban felvett kérdéseket vagdaltak be a riportba, interjúba.

Szóval, hosszú folyamat volt az, amíg a közszolgálati tévé is elveszítette arcait, s ma már ott tartunk, hogy egy politikai vagy bármilyen műsorban bárki a szemünkbe hazudhat, mert a riporterek úgyse kérdeznek vissza, nem igazítják ki az illetőt, ha mást mond, mint pár nappal korábban, vagy valamilyen nyilvánvaló tényt, statisztikát hamisít meg éppen. Egy darabig még merengtem rajta, hogy felkészületlenségből vagy gyávaságból kussolnak olyan illemtudóan, de ennek végül nincs jelentősége.

Alólam kiment legalább két szerkesztőség. Sajnálom, mert voltak tisztességes kollégáim; akkoriban még több jó riport született, ám érzéseim vegyesek voltak, mert éreztem-tudtam, hogy a magyar sajtó megérdemli sorsát. Lehet, hogy szakmai-morális züllése szükségszerűen következik korunkból, de hogy a benne dolgozók is sokat tettek érte (tehetségtelenségükkel, gyávaságukkal, vagy éppen pénzért), az is biztos.

Kezembe akad egy újság, amely fejlécében Magyarország egyik legjeként határozza meg magát. Nem írom ide a nevét. Minek? Három perc alatt átlapozom (ebben az impresszumkeresés is benne foglaltatik).

Az időjárásjelzés címe viszont megüti a szememet: Hótakaró lesz szenteste. A lap karácsony előtt egy héttel jelent meg. Én viszont karácsonykor olvasom. Vagyis a kérdés, hogy tud-e nyolc-tíznapos előrejelzést adni a meteorológus, időközben eldőlt. Azt mondja, több centis hórétegre számíthatunk, ami az egyre hűlő idő miatt megmarad karácsonyig. És hogy így az ország jelentős részét hótakaró borítja majd az ünnepek alatt.

Hát nem így történt. Itt-ott a huszonhárom fokot ostromolta a melegrekord. Tovább is léphetnénk, elvégre semmi rendkívüli nincs abban, ha egy meteorológus nem tudja, mi várható pár nap múlva, de az újságíró cifráztatja vele a témát. Kiderül, hogy az időjárással foglalkozó szakember nem hisz a népi megfigyelésekben. Az idevonatkozóról (ha Katalin kopog, karácsony locsog) kijelenti: nincsen tudományos alapja, csupán statisztika. Tíz esetből hatszor bejön, de nekünk ennél pontosabb prognózist kell adni.

Lehet, hogy az időjárás-jelentés tényleg ingoványos talaj. Mint minden jövőbenézés. Legyen szó sportról, politikáról, gazdaságról. A baj inkább az, hogy Magyarországon lassan minden hasonló színvonalon működik. A szerelő megjavítja a mosógépet, aztán az vagy jó lesz, vagy nem. Kikérsz egy fröccsöt, aztán az vagy iható, vagy nem.

Luc, ezüst, normandiai. Ezek a leggyakoribb fajták a piacon. Régen csak luc volt. Legalábbis felénk, Kunhegyesen. Mostanában ez már olyan snassz. Mégis lucfenyőt veszünk. Pontosabban úgy van ez, hogy a feleségem néha kacérkodik az ezüsttel és a normandiaival. Mintha az évek során egyszer-kétszer váltottunk is volna. Most mégis lucfenyőt vásároltunk. Hát igen, hullajtja majd a tűleveleit rendesen.

De hát válság van, s különben is, puritán vagyok. Úgy is mondhatnám, smucig. De mégsem. A puritán a jó szó. Azt jelenti, nem pocsékolok feleslegesen. Mondjuk, ha valaki autózik, érdemes drágább kocsit venni, de csak amennyire a drágasága aránylik a nagyobb biztonsághoz. Vagyis lucot veszek, és mellette kitöltök egy csekket valami szegényeket támogató alapítványnak. S összesöpröm a tűleveleket, ha nagyon hullnak majd.

Azt is mondtam itthon, hogy ne csomagoljunk. Nem a pont hu miatt. De lényegében azért. Most, hogy ezt leírtam, csak rákattintottam az oldalra. Állítólag Európában százezer tonna karácsonyi csomagolópapír fogy. Ezt persze nem lehet elképzelni. Hatszázezer fát kell kivágni hozzá. De ezt sem lehet elképzelni. Azt se, hogy több mint egymilliárd négyzetméter. Azt talán jobban, hogy két és fél budapestnyi területet lehetne befedni ennyi csomagolópapírral.

Az egész karácsony hatalmas üzlet. Az emberi gesztusok, a szeretet nem aránylik a beleölt pénzhez.

Karácsonykor majdnem mindenki zabál. És szorong, hogy elhízik. Utána meg panaszkodik-dicsekszik, hogy kijjebb kell engedni a nadrágszíjat, s nem megy rá a ruha. Ez, ugye, azt jelenti, hogy önfegyelem semmi, ellenben volt mit enni. Ilyenkor még a hajléktalanoknak is meleg ételt oszt a társadalom, hogy aztán nyugodtabb lelkiismerettel falhasson a karácsonyi csillogásban, amikor a nincstelenek már újra aluljárókban, a városszéli erdőkben dideregnek, s ki tudja, mit gondolnak a szeretetről meg az emberségről.

Karácsonyra majdnem mindenkit elkap az ajándékozási kedv. Vagy kényszer. Mert ez így szokás, így illik. Karácsonykor mosolygós arcot vágunk az ajándékokhoz. Mert, mondjuk, az tényleg jó, hogy vannak emberek, akiktől ajándékot kapunk. Hogy milyet, azon meg úgysem tudunk segíteni. Mert ha például könyvet veszünk valakinek, hát milyet veszünk? Olyat, amit jónak tartunk. Mi. Hogy a megajándékozott talán nem is szeret olvasni, arra nem gondolunk. Mert az olvasást értéknek gondoljuk, a megajándékozottat meg szeretjük-becsüljük annyira, hogy ekkora értékvesztés föl sem tételezünk róla.S lehetne sorolni a különböző ajándékfajtákat: a luxust, a praktikust és a többit.

Tegnap egy kedves tanítványommal beszélgettem. Azt mondja, négy órán át csatangoltak a karácsonyi faluban és a környékbeli üzletekben. A barátnője szülei belátták, hogy úgysem tudnak pont olyan ajándékot választani, amit lányuk szeretne, ezért pénzt adtak neki, vásároljon, amit akar. A lány vásárolt is, s a fiú számára is egyértelművé vált, milyen tárgynak örülne. Fordítva viszont nem működött a dolog. A srác azon rágódott, hogy semmire nem tudott utalást tenni, aminek – a lánytól kapott karácsonyi ajándékként – a gesztuson túl is örülne. Azt mondja, megvan mindene, ami neki szükséges. Azt hiszem, ő is puritán.

A karácsony viszont fényűzés, pocsékolás. Most a válságban meg, amikor mégiscsak egyre szegényebbek a családok: butaság.

Na, jó, a kisgyerekek! Nekik talán még tényleg illik mutatni valamit, a kedvükért talán még megbocsátható a nagyobb fenyő, a lehetőséghez képest drágább ajándék, a fényesebb ünnep. Hogy legyen mire emlékezniük. Amikor majd pár év, évtized múlva ők is tehetetlenül vergődnek a szokások szorításában.

Nincsenek elvárásaim. Szerintem igenis lehet rendes ember, aki nem szereti a pálinkát. Vagy a bort. A komolyzenét, a könyvet, a színházat. Tudom, hogy adott műfajon belül is különböző ízlések léteznek. Ha, mondjuk, a bort műfajnak tekintem, akkor néhányan az egyik gazda borához vonzódnak, míg mások a másikakéhoz. Van, aki a vöröset szereti, a szomszédja pedig a szőkébbet. Az illatok, zamatok árnyalatairól nem is beszélve. S a pénztárcánkról sem.

Így lehet ez a színházzal is. Nagyszerű emberek rajonganak az operettért. Na, jó! A jó operettért. Mert az azért nem mindegy, ki a primadonna és a bonviván. Hogy a kóristalányok tudnak-e énekelni. És az sem, hogy lett megírva a darab.

Szóval, nincs nekem azzal gondom, hogyha Szolnokon egy téli estén csupán negyvenen kíváncsiak Háy János A Pityu bácsi fia című darabjára a beregszászi társulat előadásában. (A rendező az egykori vargás angoltanár, Bérczes László, a díszletet pedig az ugyancsak szolnoki Sárkány Sándor készítette, a szereplők pedig Szűcs Nelli, Tóth László, és az a Trill Zsolt, akinek a nevét illene nagyon jól megtanulnunk, mert nagyon jól játszik. És a társai is nagyszerű színészek – szerintem.) A darabot nem először látom – két éve vetítették már a Duna tévében is, talán éppen a magyar dráma napján.

Az ember persze fáradt, év vége van, meg karácsonyi sátorfalu, a bevásárlóközpontok is nagyüzemben működnek, a főtéren forralt bort mérnek, esett a hó, hideg van, ráadásul másnap szombatot jelez ugyan a naptár, de felemásan mégis munkanap lesz, vannak iskolák, amikben tanítanak, másokban meg nem. S akkor itt van ez a színházi előadás egy nem színházi térben, hanem művelődési központban, a Borostyánban, ahová tán kétszázan is beférnénk, ha az érdektelenségre való tekintettel nem költöztették volna fel a nézőteret a színpadra, kegyesen szobaszínháznak hazudva azt, ami valójában sokkal több nézőt is elbírna. Így viszont negyven emberrel is majdnem telt ház van. A közönséget egyébként már hetekkel ezelőtt felültették a színpadra, még amikor Ottlik Iskola a határon című alapregényéből készült bárkás produkciót mutatták be ugyanott, aztán játszották Mrożek Mulatságát, amelyet én még Szajolban láttam, Sárkány Sutyi Paál István Stúdiószínházában, amelynek égisze alatt ez a szolnoki befogadó színházi esték sorozat is létrejött.

Akik ott voltunk, vagyunk, akik el-elmegyünk ezekre az előadásokra (amelyek erősek, jók, üdék, s amelyeket sokkal többen is megnézhetnének, szerethetnének itt Szolnokon is), kicsit furcsálljuk, hogy csak ennyien járunk el, hogy másokat nem érdekel. Vagy érdekelne, de fáradtak éppen az emberek (az egyik gimnáziumi tanárnő is, mikor szóltak neki a szervezők, lelkendezett, hogy, juj,de jó, milyen nagyszerű kezdeményezés, aztán mikor a szervező azt találta kérdezni, hogy akkor, ugye, ajánlod majd a tanítványaidnak, akkor a tanárnő hirtelen arról kezdett beszélni, hogy nincs őneki ehhez ereje, nagyon fárasztja a tanítás is, és egyáltalán, ezeket a mai gyerekeket nem lehet elvinni a színházba, nem érdekli őket), szóval fáradtak az emberek, vagy dolgoznak, vásárolnak a karácsonyra. Vagyis nem jönnek el. Mert végül ez a lényeg, hogy nem jönnek el. Nem hibáztatok ezért senkit, lehet, hogy a szervezés is lehetne jobb, vagy más teret kellett volna választani az előadásoknak, pl. ha ugyanezeket a darabokat a Szigligetiben vendégjátszatják, talán telt ház volna, mert a hideg ellenére is, meg a fáradságot legyűrve, a bevásárlást elhalasztva, szóval, elmentek volna sokan.

Nincsenek elvárasaim. Az is lehet rendes ember, aki nem jár színházba. De ha jár, akkor talán érdemes lenne megválogatnia, hogy mit néz meg.

A karácsonyi ünnepségekhez többnyire műsor is társul. Énekek, versikék, megható történetek. Ugyanazok az énekek, ugyanazok a versikék, ugyanazok a meghatódások. Iskolai ünnepségeken ugyanaz a választék, a lehetőségek megszokott medre, unalma. Évek óta harang csendül, ének zendül, Szabó Gyula hangján búgnak az Ady-versek a számítógépekből dőlő karácsonyi jókívánságok aláfestéseként. Giccsesen hazug képekből épült álomvilág, fenyő- és mézeskalácsszagú műcsillogás, műmeghatódás, műszeretet. A tudatalatti vagy a közmegegyezés normát szab, milyennek kellene lennie az ünnepi érzésnek.

Sokan nem azonosulnak a karácsonyhoz kötődő elvárásokkal, elegük van az egész hercehurcából, de azért mégis beállnak a sorba ajándékot venni, és beletörődő vagy gyermeki mosolyt erőltetnek arcukra, amikor a leegyszerűsített érzelmeket szajkózza a tévé, rádió – s a karácsonyi műsorok, amelyek nyolcvan vagy százéves versekre épülnek. És ez még csak azt sem jelenti, az a vers rossz, egyszerűen csak annyit, hogy jó lenne már ezeket át-, felül-, s újraírni a kortársaknak. Persze át is írják folyamatosan, csakhogy műveik reménytelenül lassan épülnek be a köztudatba – az irodalmi közízlés évtizedekkel kullog a kortársi szövegek után.

Unom a hagyományos karácsonyi műsorok érzelgősségét, olyan, mint amikor megbarnult, beállított fotográfiákat nézegetünk a computerek korában. Persze a technika gyorsabban változik, a lélek nehézkes: a számítógépből is száz évvel ezelőtti nosztalgiák csöpögnek.

Az Eső téli számában Újraírt karácsony címmel szerkesztettünk egy összeállítást. Azt kértem a szerzőktől, írjanak a karácsonyról. Mit gondolnak róla, hogyan látják 2009-ben ezt az ünnepet. A folyóirat a múlt héten jelent meg, én pedig már az ott közölt anyagokból állítottam össze egy műsort középiskolásoknak. Kíváncsi voltam, hogy azok, akik tavaly végigbeszélgették, végigmocorogták az egészet, hogyan fogadják ezeket a szövegeket, amelyek között olyanok is akadnak, amelyeket tizen-huszonéves fiatalok írtak. Nos, élmény volt érzékelni, ahogyan a versek és prózai szövegek megnyitották a diákokat. Ahogyan csöndben végigülték a műsort, amelyet egyik kolléga – némi távolságtartással – rendhagyónak mondott.

Vagyis nem törvényszerű, hogy a közízlés évtizedekre lemaradjon a kortárs irodalomtól. Inkább a közoktatás, a magyartanítás, a magyartanárok egy része nem tartja a lépést, fanyalog attól, ami mai. Ez persze hat az irodalmi ízlésre. De ha a fiatalokat megtiszteljük jó szövegekkel, akkor igenis, megtalálhatják olvasóikat a kortárs szerzők.