Tegnap születésnapokat ünnepeltünk. A baráti társaságból ketten is ötvenévesek. Egyikük a héten töltötte, másikuk a napokban fogja. Pár hete egykori csoporttársamat köszöntettem ímélben negyvenkilencedik születésnapján. Azt írta vissza, egyre többet gondol a halálra. Lassan kopogtatnak a betegségek, amelyekkel ugyan akár még ötven évig is elélhetünk orvosaink szerint, mégis lassan kikopunk a világból.

A napokban egy alkalomszerűen összeverődött társaságban hirtelen a halálról kezdtünk beszélgetni. Talán úgy került elő a téma, hogy a legidősebb jelenlévő azt mondta, unja már az egészet. Már nem érdekli világ, megismerte, amennyire megismerhette, amennyire érdekelte, tudja, hogy a télre tavasz jön, és gyarlóak az emberek. Nincs már, ami az életben tartsa. Pontosabban most mégiscsak lett valami. Unokája született. Pedig már lemondott róla, mert egyetlen gyereke benne van a korban, de hát mostanság felőrösödött a késői gyerekvállalás szokása. Szóval, hogy az unoka most öröm neki, kicsit talán még foroghat a kerék, de bizony, ha forog is, nagyon nyikorog már.

Eszembe jutott nagyanyám, aki kilencvennégy évesen halt meg, s bizony régen unta a földi létezést. A csillagok sem úgy ragyognak neki, mint fiatalkorában. Talán nincsenek is már, szokta mondogatni, én meg azon töprengtem, vajon gyengülő szemével nem látja őket, vagy pedig hetvenéves korában valami gerincbajból adódó púpossága miatt egyszerűen képtelen fölnézni az égre.

A társaságban valaki arról kezdett beszélni, hogy a halál az élet része, természetes dolog, majd elmesélte egyik nagyanyja csöndes meghalásának történetét. Szinte lelkendezve, hogy milyen szép volt, méltóságos. Meg hogy amikor a havas-jeges úton csúszkáló temetői autóban dülöngélő urna után vonult a gyásznép, a kisfia megkérdezte, mi lesz, ha kiborul a dédi.

Nevetgélve fecserésztünk a halálról. Felszabadultan. Pontosabban, nem tudom, ki milyen felszabadultan nevetett, csak azt, hogy én azért mégsem voltam annyira fesztelen. Az unalomhoz talán még nem vagyok elég öreg, de már elég fiatal sem ahhoz, hogy a vélhető távolság fedezékéből ingerkedjek a halállal. Ez olyan visszadöbbenős kor. Olyan lebegős. Tudjuk, hogy száz vagy kétezer év múlva teljesen mindegy lesz, mit gondolunk most.

Mondják, Kosztolányi meg Karinthy is kinevette a halált. Fiatalon. Aztán azt írta egyikük: „Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.”

Biztos vagyok benne, hogy akkor már nem nevetett a halálon ő sem.

Jól emlékszem a tévériportokból a temesvári lelkészre, akiért, s akinek a családjáért akkoriban annyian szorítottunk. Bátor kiállása erjesztője volt a romániai rendszerváltásnak. A kilencvenes évek elején Szegeden alkalom adódott, beültem hát egy előadásra. Akkor egyszer láttam Tőkés Lászlót élőben. Arra, hogy mit mondott, már nem emlékszem. Azt a találkozást fölülírta egy későbbi történet, amit közös ismerősünk mesélt róla. Tőkés akkor is konferenciázott – protokoll, újságírók, interjúk, nyár. Mindenki szólni akart vele, szedték szét a népek, már délután volt, a püspök pilledt, talán éhes, mikor ismerősöm félrevonta, hogy László, tudok itt a közelben egy kitűnő hentest. Házi ízek, disznósajt, sültkolbász, ecetes paprika, puha fehérkenyér. Le is léptek a rendezvényről, a püspök hálás volt nagyon a gesztusért, a meghívásért. Ismerősöm onnan datálja a barátságukat. Nekem is összefutott a számban a nyál, ahogy elképzeltem azt a lacipecsenyés talponállót, az illatokat, ízeket, s láttam magam előtt a tekintélyes egyházi férfiút, ahogyan ráharap a kolbászra, az finoman roppan a fogai alatt, s megcsorran a gyönyörű, piros zsír. Tőkésről ez a kép él bennem. Talán mert olyan emberi.

Most meg olvasom, ezzel vannak teli az újságok, hogy válnak. Válik tőle a felesége. Ez önmagában még nem érdekes, sokakkal megesik ilyesmi. Viszont amiket az asszony mond a püspökről, kínos: hogy csalta, terrorizálta, meg hogy a családi kommunikációnak meglehetősen furcsa formáját gyakorolták. Ezt mondja az asszony. Hogy igaz-e? Az Isten tudja. Mindenesetre a Tőkés-családban botrány van, s annak médiabeli tálalása nemigen hagy kétséget afelől, hogy a püspöknek a család szentsége tárgyában került a füle mögé több-kevesebb vaj.

Az ember persze esendő, ha püspök is, nincs ezzel gond, illetve hát így működik az ember: kap is, okoz is fájdalmat. Szót sem érdemelne az egész, pontosabban csak bulvárújságokba való lenne, ha nem olyan közéleti személyiséget érintene, aki rettentően kényes az erkölcsére, és másokat is szigorú etikai norma szerint mér. Aki azt hangoztatja, hogy utálja hazugságot, az árulást, s aki a szószéken a család szentségéről prédikál. Vizet prédikál. Miközben ő is rak a tűzre rossz fát, mert a deákné vászonánál ő se jobb. Hogy Petőfinél maradjunk: „Más szemében ő a szálkát / Megleli, / S az övében a gerendát / Feledi.”

A püspök és politikus helyzetét nem az esendősége, emberi gyengesége teszi kínossá (hogy hűtlenkedett, azzal számoljon el a lelkiismeretének meg a feleségének, a „terrorizálás” persze lehet büntetőjogi kategória is), hanem ahogy az esendőség minden fajtája ellen kenetteljes hangon prédikál papi és világi minőségében, túl magas piedesztálra képzelve magát. Onnan aztán könnyű nagyot zuhanni. Erkölcsi értelemben mindenképp.

Rövid volt a tegnapi éjszaka. Későn feküdtem, hajnalban gégehurutos lett a kissrác, szellőztetés, szeradagolás, utána már nem tudtam visszaaludni – ráadásul az óraátállítással is kiesett egy óra.

Nem szeretem a nyári időszámítást. Kizökkent a napi ritmusból. Pár napig álmosan kelek, este meg később fekszem. Ráadásul a kutatók szerint már az eredeti célját, az energia-megtakarítást sem szolgálja rég, ellenben kedvezőtlen hatással van a szervezetünkre, az egészségünkre. De szerencsétlenkedünk még vele. Viszi tovább a tehetetlenségi nyomaték. Pörget bennünket a hülyeség.

A tegnapi egyébként duplán energiatakarékos éjszaka volt, mert a Föld órája is ránk sötétlett. Egy órahosszáig jók voltunk. Kikapcsoltuk, ami világítást csak lehetett, a tévét, a számítógépet, és ültünk a gyertyafényben, arról elmélkedve, milyen fontos dolgot cselekszünk az emberiség javára: nem fogyasztunk. Nem fogyasztjuk a Föld energiakészletét. Azaz hogy, így tettek sokan. Sokan pedig nem. Engem nem zavart ez a világméretűvé dagasztott akció: nem takarékoskodtam az árammal. Pontosabban: csak úgy, mint máskor.

Illetve mégiscsak zavart. Mert ezt is olyan szamárságnak gondolom, amit a tehetetlenség pörget. Valakik kitalálták (tételezzük: a legjobb szándékkal), aztán azzá vált, aminek a puszta léte elvárást gerjeszt. Olyan píszi lett. A globális illem része. Elegánsan zöld gondolat.

De miért utálom ennyire a zöldeket, mikor eredendően magam is az lennék? Talán, mert ideológiákkal fölülírják a realitást, mert túl harsányak és tehetetlenek? Életszerűtlenek? Vagy éppen nagyon is életszerűen álszentek? Megeszik a maguk tortaszeletét a közösből, miközben fanyalognak, hogy nem is éhesek, és a torta is milyen pocsék.

Mások is visszásnak érzik az ilyes akciókat. Eredendően szintén zöld – egykori – kollégámtól szombaton este éppen a Föld órájában kaptam körlevelet. A számítógépnél ültem én is, s mikor megláttam, hogy ő írt, kajánul válaszolni akartam, micsoda dolog ilyenkor gépezni, ahelyett, hogy gyertyalángnál számolgatná a perceket, mikor kapcsolhatja vissza az áramot a családnak. De így kezdődött a levele: „Csak azért is a Föld órájában, a világméretű áramszünet idején írom soron következő levelemet, s máris megmondom miért. Mert egyszerűen elegem lett abból, hogy ilyen és hasonló akciókkal, hatalmas kampányolás és médianyilvánosság melletti micsodákkal próbáljuk letudni idevágó teendőinket. Egyúttal kimenteni kollektíve magunkat – esetleges és nagyon is megalapozott – lelki(ismereti) terheink alól. Noha, lássuk be, az egész, úgy ahogy van: parasztvakítás. Mert még a mérőműszerek szerint is alig, vagy egyáltalán nem érződik összfogyasztásunkon ez az egyórás bohóckodás – amit én felhívásként tavalyelőtt még ugyanolyan komolyan vettem, mint a kezdet kezdetén az a kétmillió ausztrál embertárs, és bámultam csendben a tüzet a kazán táplálása közben –, nem beszélve arról a vicces körülményről, hogy a földlakók minderről az ugyancsak árammal működő tévékészülékből értesülnek ma már. Ahogy az esti hírekben Őfényességéből tudtuk meg azt is, hogy idén már százhúsz ország, és mit ad isten, éppen százhúsz honi település húzta ki – ha csak jelképesen és részlegesen is – a konnektorból magát.”

Igen, a Föld órája egy furcsa, világméretű performance. Szereplője az ember. Aki csinálja, nézi, elszenvedi és élvezi mindezt.

Az agya penge. Vagy szivacs. A stratégiája rossz. Mint majdnem minden kamasznak. (És nem kamasznak.) Mindenbe beleköt. A hülyeség ingerültté teszi. Néha elviselhetetlen. Nem könnyű vele a tanároknak (sem).

Ha hármas témazárót ír kémiából, nagyképűen közli, semmit nem tanult rá. És tényleg nem tanult. Azért a felvételi előtt rendesen izgult. Az általánosból vitt jegyei gyöngítették versenypozícióját. A végső pontszámával viszont bejutott egy jó gimnázium jó tagozatára.

A napokban, amikor az egyik tanárnője órán kérdezgette őket, hogy sikerült a felvételi, hová volt elég a pontszám, ő is megmondta. A gimnáziumot, a tagozatot. Mire a tanerő: nagy falat lesz az neked! Nem gondolod, hogy túlvállaltad magad?

A fiú hazamegy. Szótlan. De látszik, foglalkoztatja valami. Egy félóra múlva elmeséli az anyjának, mit mondott a tanárnő. Meg hogy az egyik osztálytárslányka rá is tromfolt az állításra: mi is úgy gondoljuk, hogy nagy falat lesz neki. A lányka, aki az általánosban kitűnő voltvanlesz, ugyanazt a tagozatot célozta meg, s néhány hellyel a fiú mögé szorult. Ki tudja, a fiút a tanárnő vagy az osztálytárs megjegyzése bosszantott-e jobban? Ki tudja, mit hoz a jövő? Hogy ezek a kamaszok miként állják meg helyüket a tanulásban, az életben, emberségben?

De egy szó azért eszembe jut: skatulya. Persze mindnyájan skatulyázunk, de egy tanár szájából azért elég visszás a fenti mondat. Mert ez csak azt mutatja, nem ismeri a gyereket eléggé, vagy nem sikerült úgy megnyitnia, hogy jól teljesítsen nála.

Mert nem mindig a gyerekben van a hiba. Csak a gyerek kiszolgáltatottabb, könnyebb ráhúzni a sikertelenséget. Holott azért nagyon sokszor a rossz tanár a felelős.

Amikor középső fiam rendszeresen gyenge jegyeket hozott matematikából, s az nekünk, szülőként nem nagyon tetszett, hangot is adtunk neki, két évvel idősebb, már gimnazista bátyja az kérdezte: ki is a matektanárod? S mikor az öcs megmondta, a báty hozzánk fordulva magabiztosan közölte: akkor ne csodálkozzatok rajta. Az a nő képtelen elmagyarázni a matekot. (Mondjuk, nem pontosan így fejezte ki magát.)

Eszembe jut, hogy elsős gimnazistaként annyira jól teljesítettem matematikából, hogy tanáraim rábeszéltek, menjek át a tagozatra. Nem nagyon akartam, de a tanáraim nagyon akarták, úgyhogy a következő tanévet emelt óraszámban szenvedtem végig az igazgatónő matekóráin. Már nem tudom megítélni, hogy jól magyarázott-e, ám a személyisége rám úgy hatott, hogy teljesen elvette a kedvemet a tanulástól. Előtte kitűnő tanárom volt Kormos Klára személyében. Az igazgató-matektanár viszont beskatulyázott, elkönyvelt, leírt. S ha ezt teszik az emberrel, nehéz jól teljesítenie. Egyszer Horváth Lajos tanár úr jött be helyettesíteni. Föladott egy példát. Azt mondta, aki megoldja, ötöst kap. Egyedül én oldottam meg. A helyettesítő tanár be is írta a jelest a sok kettesem mellé. Következő órán a naplót lapozgató igazgatónő azt kérdezte, mi ez az ötös itt, Jenei. Megmondtam. Ő meg kihúzta. Érvénytelenítette. Érvénytelenítette a sikeremet.

Ilyen történetek jutnak eszembe, amikor Cseh Tamással dünnyögöm: „felejteni kell / a régi iskolákat, / a tanári tébolydákat, / az összes tévhitet, / mit belénk verni, mert / százezer vén bolond, / kit tönkretett a gond.”

Azért persze megnyugtató, s ide kívánkozik, hogy akadnak tanárok, akiket nem kell felejteni.

Tombol a munkanélküliség. Szerte a világban. Nálunk is. A szomszédban, az ismerősök között. Nem most kezdődött. Súlyos történeteket hallottam már az elmúlt esztendőben. Azoktól, akiket kirúgtak. De nemcsak tőlük. Vezető beosztású barátom például abból fakadó lelki terheit osztotta meg velem, hogy a központ utasítására el kellett küldenie néhány munkatársát. Persze, gondolhatjuk, mi ez a lelkizés ahhoz képest, amit az érez, aki lapátra kerül. S akinek az érzés mellett a megcsappant jövedelemmel, az újbóli elhelyezkedés kilátástalanságával, a pénztelenségből adódó családi feszültségekkel is számolnia kell.

Ahány munkanélküli, annyi történet, s ahány családtagja, barátja, (volt) munkatársa, ismerőse van az állástalanoknak, annyi viszony, amely meghatároz más viszonyokat, hozzáállásokat, amely beépül a társadalomba, a társadalom lelkébe, már ha van olyan. Amitől rosszkedvű lesz az ország.

Csoda, hogy lassan jutunk csak ötről a hatra? Csoda, hogy egyre nagyobb réteg szegényedik el? Rengeteg az eltartott, a nyugdíjas, a leszázalékolt. Alig van, aki termel, miközben hatalmas az állam, a bürokrácia! A mihaszna hivatalnokhad. Nemrég Várszegi Tibor barátom egy interjúban arról beszélt, amit valamennyien érzünk-tudunk: az intézményrendszer, az intézmények (egészségügyiek, kulturálisak, önkormányzatok, különböző hivatalok) látszattevékenységet folytatnak. Önmaguk fontosságának igazolásával, saját legalizálásukkal vannak elfoglalva ahelyett, hogy azt tennék, amiért létrejöttek. Vagyis az embert szolgálnák.

Szóval, lehetne olcsóbb államot csinálni, mint ahogy a válság sok helyen rá is kényszerítette az intézményeket a leépítésre. A leépítés szükségszerű, ám szükségszerűen bele is tapos sorsokba. S mennyi visszásság van az ilyen kényszerű elbocsátásokban is! Gondolhatnánk, ha már el kell küldeni dolgozókat, a leggyengébb láncszemektől próbálnak megszabadulni a vezetők. De nem így van. Ostoba törvények olyan pénzügyi megfontolásokat emelnek a döntési szempontok közé (fölé), amelyek tovább gyöngítik az intézményeket. Az egyikben például elbocsájtáskor az volt a fő szempont, hogy ne kelljen végkielégítést fizetni. Így a megfelelő végzettséggel nem is rendelkező, még az előző rendszerből örökölt munkatársak maradhattak, míg jól képzett fiatalok röpültek. Mert nekik nem kellett végkielégíteni.

Végkielégítés! Értem én, hogy elvileg a munkavállalót védené, de eddig szinte csak negatív eseteket tudok társítani ehhez a szóhoz. Én már nem úgy szocializálódtam, hogy egyetlen munkahelyen eltöltött élet lenne az eszményem –hirtelen tizenöt munkahelyet számolok össze magamnak, teljes vagy részfoglalkoztatásúakat, meg még egy csomó olyan kifizetőhelyet, ahová rendszeresen bedolgoztam. Előfordult, hogy miközben engem, mert később léptem be a céghez, csak számlásként alkalmaztak (hogy ne kelljen utánam sok járulékot fizetni a gazdának – és nem volt szabadságom, ha beteg lettem volna, minimálbér után kapok táppénzt, stb.), addig „szerencsésebb” kollégáim ellébecoltak a munkahelyen, s amikor megszűnt, még végkielégítést is kaptak. Az újabb botrányokról, a közel százmilliós végkielégítésekről most nem is beszélek.

Van még valami, a közszolgák bértáblája, amelyet bevezetésekor is rossz gondolatnak tartottam, s most is, pedig mára lassan én is magasabb fizetési osztályokba öregedtem. Gondoljuk csak meg, egy nyugdíj előtt álló tanárnak (de más szakmákat is hozhatnék példaként) majdnem kétszer annyi fizetés jár, mint egy kezdőnek. Miért is? Itt nem sérül az egyenlő munkáért egyenlő bér elve? Hiszen fiatalabb és idősebb tanárnak ugyanúgy meg kell tartani a matekórát, s elvégezni a szükséges adminisztrációt. Szokták mondani, az idősebbek tapasztaltabbak a munkavégzésben. (Ez persze azt is jelentheti, hogy kevesebb munka befektetésével képesek megfelelni feladatuknak.) De szerintem a minőségi munkavégzés nem függvénye az életkornak. Ismerek fiatal tanárokat, hogy ennél a példánál maradjak, akik felkészültek, s nem mellékesen, tudnak bánni a diákokkal. Persze a nyugdíjkor közelében lévő kollégák között is találunk kitűnőeket, ám tegyük hozzá, hogy sok fásult, megfáradt, megkeseredett lelket is, akiket bűn gyerekek közé engedni.

Szóval, nemcsak a munkanélküliség tombol, de a feudálszocilista társadalmi gyakorlat és mentalitás is keseríti mindennapjainkat. Még sokáig.

Az előbb kimentem valamiért a konyhába. Mikor újra leültem a számítógéphez, nem találtam a szemüvegemet. Visszamentem megnézni, hátha a konyhában tettem le. De ott sem találtam. Ám ahogy fordultam vissza, futólag megláttam a tükörben – hogy rajtam van.

Nem is tudom, mit lenne jobb feltételezni. Szórakozott vagyok, vagy álnokul közelít a tolvaj?

Esetleg csak a fáradság?

Tegnap volt a szabad sajtó napja. Pontosabban Szolnokon (gondolom, másutt is) tegnap tartották, tartottuk. Hívtak, elmentem én is, meghallgattam az ünnepi beszédeket, Mészáros színművész úr Táncsics-felolvasását, megtekintettem a Jászsági Néptáncegyüttes szép, lendületes műsorát, tapsoltam a sajtónap alkalmából kitüntetett kollegáknak, némelyiknek gratuláltam is, másokkal szót váltottam szakmáról, családi dolgokról, egyebekről, elfogyasztottam két pohár édes pezsgőt és egy linzerkarikát (persze nemcsak aprósütemény volt, hanem amolyan rendes állófogadás).

Rengetegen voltunk. Sok kedves, tiszteletreméltó, tehetséges kolléga. De tényleg! Lassan negyedszázada mozgok közöttük, nagyon sok időt töltöttem velük szerkesztőségekben, kocsmákban, riportúton. Jóban, rosszban, hidegben, melegben. Van közöttük persze néhány, akiket nem szeretek, mert annyira tehetségtelenek, buták, rosszindulatú akarnokok – de hát más szakmában vannak ilyenek. Nem vagyok konfliktuskereső alkat, így aztán ellenszenvemet velük szemben se igen éreztetem. Összességében jól megvagyok a kollégákkal. És mondom: kedves, tehetséges, tiszteletreméltó, tisztességes figurák is vannak közöttük bőven. A sajtóról, az egész magyar sajtóról mégis lesújtó a véleményem.

Még csütörtökön behívtak a városi tévébe, hogy beszélgessünk a sajtószabadságról. Először hárítottam, hisz évekkel ezelőtt otthagytam a sajtó sűrűjét. Aztán mégis elvállaltam: beszélgessünk a sajtószabadságról. Ami szerintem itt és most nincs. Vagy nemigen. Legfeljebb nyomokban. A médiumok gazdái ugyanis hajlamosak politikai és üzleti érdekeik alapján meghatározni, hogy miről írjanak, vagy miről nem írhatnak az újságírók. Hogy miről szólhat, vagy nem szólhat a tévé és rádió. És mert a kollégák többsége rengeteget dolgozik és rosszul fizetett, és mert a szakma néhol annyira lezüllött, hogy a keveset kereső sajtómunkás is bármikor lecserélhető szinte bárkire, aki betéved az utcáról vagy valamelyik újságíróképző-gyárból, és mert mostanában nem dúskálhatunk a jobbnál jobb állásajánlatokban, hát inkább húzza az igát. És azt írja, mondja, amivel kiszolgálja a gazdáját, az üzleti és mindenféle szempontokat.

Függetlenség? Ugyan! Az ember, akkor független, ha olyan csóró, hogy nincs vesztenivalója. Vagy ha olyan gazdag, hogy nem kell számolnia a következményekkel. Akkor viszont nem ír újságot.

A magyar sajtó pontosan olyan, amilyet megérdemlünk. Amilyen a társadalom, amilyen mi vagyunk. Sunyi, korrupt, gyáva, megosztott.

Persze ma majdnem minden kimondható valahol, hisz válogathatunk pártszimpátiánk szerint a különböző újságok, tévécsatornák között, ahol majdnem mindenki azt kapja, amit akar. Csakhogy nem azt kellene kapnia, hanem valami tényszerűbbet: nem sárdobáló indulatokat, hanem korrekt tájékoztatást. Hiteles személyiségeknek kellene visszakérdezniük, ha a riportalany mellébeszél, hazudik, pontatlanul idéz adatokat.

Ám a riportalanyok már azt mondanak, amit akarnak. Nincsenek kellemetlen riporteri kérdések, visszakérdezések, kiigazítások. Illetve csak nagyon kevesen őrzik imígyen a szakma becsületét. A legtöbb sajtós ma már élő mikrofonállvány. Az újságírók többsége tollbamondást ír. Egyébként is: írástudatlan.

A szabad sajtó napja az önmagunkkal való szembenézés szégyenletes alkalma. Nagyon szerettem újságot írni. Talán még most is szeretnék. De már nemigen találom a helyem a sajtóban.

Barátom, Zs. mesélte, hogy a hétfői nőnap előtt egyik férfikollégája megkérdezte, beszáll-e a ünneplésbe. Nem is kérdezte, hanem közölte, mennyit adjon be a férfiúi közösbe. Zs. azonban rühelli az ilyen munkahelyi alkalmakat, úgymint névnapozás, egyebek. Szerinte a munkahely dolgozásra lett kitalálva, nem pedig hivatalos vagy magán csoportépítő tréningekre. Lám, a tűzoltók is hogy bekerültek a hírekbe, amikor a nagy építkezés közben lazítottak a kontrollon.

Zs. végre a sarkára állt, azt mondta, bocs, de nem száll be. Különben is válság van, a családi kasszán is érezni már. Ezzel ugyan nem érvelt a munkatársának, csak magát nyugtatta vele, mert azt tudja jól ő is, nem jó kilógni a kollektívából. Mert a kollektívák a különcködést nem szeretik.

Éppen valami értekezlet esett hétfőre, pörögtek a napirendek, aztán, amikor lepörögni látszottak, a nőnapot szervező kolléga felugrott székéről, hogy várjanak picit a többiek, rögtön jön, s még lenne egy felvetése. Zs.-nek, bár nem volt beavatva, eszébe villant, biztosan most megy a virágokért. Ő is távozott hát gyorsan az értekezletről, mintha sürgős telefonhívás szólítaná el. Mert ha marad, az kínos. Akkor köszöntenie kellene a nőket, pedig a virágvásárlásból előre megfontolt szándékkal kimaradt. Sikerült is elbliccelnie a nőnapozást, ám arra nem számított, hogy azt követően két munkatársnője nevetgélve leszólítja a folyosón, hogy ugyan, menjen már be az irodájukba. Zs.-nek föltűnt, hogy a köszöntő férfiak az előbb kezükben egy-egy dobozos sörrel távoztak az értekezletről, s rádöbbent a helyzet abszurditására: hölgykollégai a nemzetközi nőnapon dobozos sörrel akarják megajándékozni köszönetképpen a köszöntésért, amely ugyan részéről elmaradt, ám a hölgyek föl se tételezték, hogy nem véletlenül maradt el. Mondta nekik, hogy majd később bemegy, persze aztán mégse ment. Közben újra szóltak neki, hogy várják, harmadjára már neheztelően, végül az egyik mosolyogva közölte vele, hogy hazafelé menet ne lepődjön meg, mert az előbb ő valamit betett a nagykabátja zsebébe. Hát persze, a sört. Vigyorgott Zs. is, próbálta leplezni a bosszúságát, mi több, felháborodását: hogy jön ez nő a kabátja zsebében való turkáláshoz.

A sört kitette egy közös irodában, haza nem viszi, meg sem issza, de ezzel nincs vége a történetnek, mert ha a kolléganői meglátják a sört… Belegondolni se jó.

Ma fejeződtek be a Megavers válogatói. Közel száz versenyzőt hallgattunk meg. Akadtak verejtékes részei az eseménynek. De azok is érdekesek voltak. (Múltkor színházba vittem a tanítványaimat, olyanba, amely nem pontosan fedte a színházról való elképzeléseiket; azért többeknek tetszett a Dürrenmatt-darab, másoknak viszont bevallottan nem, ám amikor érdeklődtem tőlük, hogy mit szóltak hozzá, mindenki így kezdte: érdekes volt.)

Szóval, érdekes volt végigülni a sok szavalatot, de még inkább tanulságos. Ahogy ez a nagy számok törvénye szerint természetes, hallhattunk korrekt, tiszta versmondásokat, s olykor szép villanásoknak is tanúi lehettünk. A többség viszont szerényen teljesített. Sokakról nem is tudtam eldönteni, önmegmutatásból jöttek, vagy tanári unszolásra, hogy javítsák a suli statisztikáját.

Legtöbbjüket valaki felkészítette a versenyre, de úgy látszik, sokan ketten sem tudtak megfelelő verset választani. Nem értettem, miért kellett Ady állítólag eddig kötetben meg nem jelent, igencsak gyengécske, sőt rossz versét tizenéves diáknak mondania. De túltengtek az unalomig ismert szövegek is. Radnóti, Wass Albert. Utóbbinak a kultuszversével például nem az a baj, hogy a hazaszeretetről, a hűségről szól. Dehogy! Hanem az, hogy versként nem kínál elegendő lehetőséget annak, aki mondja. Mert nem jó vers. Nem úgy, mint Radnóti Nem tudhatom című remeke, amely viszont nagyszerű színészek hangján él bennünk, s azt az élményt egy szerény szavalattal nehéz felülírni.

Viszont feltűnt egy felkészítő tanár, aki, vagy akinek tanítványai jó és friss verseket hoztak. S jól és értőn mondták Szabó Lőrincet, Kovács András Ferencet vagy éppen a kortárs költészet egyik legremekebbjét: Tóth Krisztinát.

Aztán persze voltak a suttogók és üvöltők, a kimódoltak, a nagyon színésziek, a manírosak, akik vagy maguktól voltak rosszak, vagy mert úgy verték beléjük a verset a felkészítőik. Latinovits stílusában is nyomult valaki Latinovits tehetsége nélkül, lekopírozva annak versmondását. Ám ha tökéletesen sikerült volna neki, az akkor se lett volna érvényes a teljesítménye. Az az értelmezés ugyanis már foglalt.

A versmondás számomra, s ezt ez a válogató segített megfogalmazni, elsősorban nem a rutinról, jó orgánumról, tanult szemkontaktusról, határozottságról, begyakorolt szavakról, hangsúlyokról szól. Hanem a versértésről. Arról, hogy a szavaló képes pontosan felfogni a vers értelmét, s a tiszta, értelmező mondás mellé tudja rendelni érzelmeit, személyiségét. Egy eszköztelen, értelmes versolvasás sokkal jobban megszólít, mint a minden színészi fondorlatot bevető, de értelmezni képtelen, ám látványos előadásmód.

Nemrég Várszegi Tibi barátommal beszélgettünk arról, hogy az ötvenes években a néptáncot úgy herélték ki, hogy felvitték a színpadra, a hetvenes években pedig le a táncházmozgalomba. Szép az, csak éppen elvesztette az eredeti jelentését. A tartalmát. Szokta is mondani Tibor az ismerős táncosoknak, az egy dolog, hogy leutánozzátok az öreg paraszt bácsi tartását, mozdulatait, csak ne felejtsétek, az bácsi minden reggel imádkozik, vasárnaponként pedig templomba jár, és nem akármikor táncol, hanem amikor annak helye van az évkörben. Vagyis a néptánc eredeti közegében nem testmozgás, öncélú szépség, kellemes szórakozás, hanem rítus. Funkciója van, pontos jelentése, amit mi már nagyon nem ismerünk. Mert nem mindegy, hogy ki, mikor és mit táncol. Tibor úgy fogalmaz, olyankor, amikor helyén van egy tánc, megnyílnak az égi csatornák, én úgy: a saját közegében másként érvényes, többletjelentése van. Közel harminc éve gondolkodom hasonlóan a néptáncról , táncházmozgalomról, de amikor ezt fejtegettem másoknak, rendszeresen lehurrogtak. Tiborral meg, úgy látszik, erről eddig nem beszéltünk.

Szóval, verset mondani nem úgy kell, hogy na, lesz ez a Megavers, s lázasan keresgetni kezdek az irodalomkönyvben, hogy akkor most ugyan mit is, amivel meghatom a zsűrit, a közönséget, hanem csak úgy érdemes, hogy él bennünk a vers, sok vers, s ha adódik egy ilyen alkalom, akkor csak előveszek egyet, s engedem, hogy átszűrődjék rajtam. A személyiségemen, a tapasztalásaimon. Tisztán, pontosan, érzéssel, értelemmel – szabadon.

Akarsz-e játszani, kérdezték, akik többek között engem is felkértek, hogy válaszoljak néhány kérdésre Kosztolányi születésének közelgő százhuszonötödik évfordulója alkalmából. Hogy játék volt-e, nem tudom, mindenesetre a válaszok az alábbi linken olvashatók:

http://bookself.hu/bookfenc/cikkek/reszletek/gyongy_szavakat_szortal_elibunk_hogy_jatsszunk_269/