Utak, véletlenek
Zöldre vártam a zebránál tegnap, amikor a fiú rám köszönt. Bemutatkozott, s kissé körülményesen – vagyis inkább csak zavarban volt –, elnézéseket kérve mondta, hogy írogat, és már régen meg szeretné mutatni nekem a verseit.
Honnan ismerős a neve, kattogott bennem a kérdés. Ráadásul nemrég hallottam. Egy középiskolásoknak kiírt novellapályázatot elbírásáról jövök éppen. A döntést ismertettük a verseny kiírójával, ő pedig mutatta, kiket rejtenek a jeligék.
Hát persze! Az egyik pályázó. Ha előző nap szólít meg, vagy csak két órával korábban, fogalmam se lett volna, kicsoda, így viszont gyorsan beazonosítottuk a novelláját, s máris régi ismerősöknek érezhettük magunkat, hiszen, ha már megszólított, bizonyára ő is tud rólam ezt-azt; említette is, hogy szokta olvasni a blogomat.
Beszélgettem egy kilométernyit az értelmes, nyílt tekintetű fiúval, s megegyeztünk, hogy küld majd verseket, novellákat, utána pedig leülünk megbeszélni azokat.
Olyan jó találkozás volt: lám csak, micsoda véletlenek adódnak, s milyen kicsi a világ, hogy összeérnek az utak – ilyesmi. És hát, nekem is felrémlett, amikor én akartam másoknak megmutatni a verseimet. Költőknek, akiknek szerettem a dolgait, s akiktől azt reméltem, hogy engem is költővé avatnak: gombóc a torokban, izzadó tenyér, a kétely és a magabiztosság égövei közt hányódó húszéves – cingáran, szegényen, szerelmesen. Előbb Gyulán a Dob utcában Simonyi Imrére várva, majd Budán Csoóri Sándorra, a Keleti Károly utca két nyárfájával szemben.
Csoórival persze korábban is találkoztam szegedi, talán hódmezővásárhelyi esteken, de azokon még nem szólítottam meg gondosan, kölcsöngépen lepötyögött zsengéim kéziratával. Viszont már korábban dedikáltattam vele. Leveszem a polcról a Jóslás a te idődről című versgyűjteményét, de az aláírás után nincs dátum. Ám egészen biztos, hogy ezt a kötetet írta alá nekem először, valamikor a nyolcvanas évek elején, mert akkoriban ez volt az egyik verses bibliám.
Tegnapelőtt meg a Nomád naplót dedikálta – Szolnokon. Amikor megtudtam, hogy kedden a Pálfy szakközépiskolában a modern költészetről tart előadást, előtte éjszaka újraolvastam a Tenger és diólevél című esszéjét, s elvittem a könyvet a találkozóra, hátha dedikáltatom. Végül nem mentem oda Csoórihoz – huszonvalahány éve nem találkoztunk, s különben is, olyan esetlenek ezek a röpke alkalmak, beállni a sorba, mögötted is állnak; a tévé, a sajtó meg már csinálná vele a riportot. Feleségem viszont csak odavitte a könyvet, s míg másokkal beszélgettem, kettőnk nevére dedikáltatta. Csoóri „megköszönve irodalmi hűségünket, őszinte rokonszenvvel”, ezúttal dátumot is írt: Szolnok, 2010. V. 25.
Azért zavart, hogy nem mentem oda hozzá. Nem miatta, nem is miattam, de mégis. Nem tudom, miért. Hisz végül semmi nem múlik egy ilyen találkozáson, talán már nem is emlékszik rám; kétszer beszélgettünk csak, viszont hosszú levelekben biztatott. Amikor még Szegeden éltem, ajánlást írt a Tiszatájhoz, hogy menjek be a szerkesztőségbe, ő ott félig-meddig otthon van, s hivatkozzam rá. Örültem nagyon, aztán másnap elutaztunk Szlovákiába tíz napra. Hazaérve gyönyörű, Lőcsén vágott mogyorófabotommal mentem épp József Attila sugárúton valamelyik albérletembe, amikor Simon Feri barátom megállt mellettem az ő Trabantjával, s azt kérdezte: hallottad, betiltották a Tiszatájat.
Furcsa volt most Csoórit hallgatnom megint. A nyolcvan évéből letagadhatna valamennyit, de azért látszik, hogy belemart az idő. Vagy megállt benne. Ahogy talán mindannyiunkban megáll, ha megöregszünk.
Fölolvasta néhány gyönyörű versét – szinte mindegyik a nyolcvanas évek közepe előtti időkből szólt. A költők közül Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Szécsi Margitot emlegette, az esszéistáknál Pilinszkyig sorolta a neveket, a modern költészet kapcsán azt a régi esszéjét kezdte felmondani. Aztán egy kérdésre válaszolva, hogy milyen a barátságuk egykori filmes alkotótársával, Kósa Ferenccel, elmesélte: 2002 óta, amikor Kósa azzal kereste meg, hogy közösen segítsék kultúrpolitikai tanácsokkal az új kormányt, ő azt felelte, többé nincs mit beszélniük egymással.
Ezt azért rossz volt hallani, hiszen együtt szerettük őket – Csoórit, Kósát, Sára Sándort – a filmjeikben. Simonyival együtt, a futballozó filozófussal, a Hószakadásból. És egyikük tisztességét sem kérdőjeleztük meg – valószínűleg sokan, ezért a többes szám – soha. Érdekes, hogy Csoóri, akinek költészetéből, mint repeszdarabok hullnak ránk a háborús képek, látomások, nem tudott kimozdulni a hadiállapotból.
De vajon lehet-e? Vagy a közös múlt is a legkülönbözőbb csataterekre determinál bennünket? Kiszámíthatatlanul, véletlenszerűen, a dialógus reménye nélkül? S ki tudja – hogy a Párbeszéd, sötétben című versre utaljak –, mikor mit, vagy kit veszítünk el?
2010. 05. 28., 10:51
Megértem Csoórit, annál inkább, mert volt szerencsém néha találkozni és beszélgetni vele. No meg Ladányi Miskával, aki ha élne, biztos, hogy nem paktálna le azokkal, akik annak idején kinyírták. Ami pedig a fiatalkori zsengéket illeti: SzSzP jóbarátom - a sci-fik nagy ismerője és művelője pozitívan szólt hajdani sci-fimről, a Tiszatáj azt mondta, hogy van valami a verseimben, az ÉS pedig az Örkény paródiámat “méltatta” válaszra egy pályázatnál. Sosem lett belőlem szépíró! És még valamit: kezembe kerültek a SzmN. hajdani számai, amikor Serfőző Simon a szárnyait próbálgatta. Hát ha azokat a válaszokat megfogadta volna, amit ott kapott, akkor utána egy sort sem írt volna!
2010. 05. 28., 11:12
SzSzP-nek valamikor a nyolcvanas évek elején lelkesen olvastam a verseit, s még a történelmi regényeiből is ismerek vagy hármat.
Hogy Ladányi mit csinált volna, vagy mit csinálna? Ki tudja?
Képviselhetünk bármilyen elveket megszokásból, meggyőződésből, elvárásból – ne feledjük esendőségünket. Attól vagyunk emberek
2010. 05. 29., 22:27
Na, ja.
2010. 05. 30., 15:43
Nekem van rá tippem, hogy mit csinált volna! Mikor író-olvasó találkozóra készült és több napig a berényi Lehelben lakott (már az sincs meg) volt időnk beszélgetni kövidinka mellett. Nem kifejezetten a minőségre hajtott - mármint a bor esetében -, a költészetben inkább. Bár van, akinek az sem tetszett, hogy “az asszony egész nap csak a seggét vakarja, férjét várván haza”. De hát ugyanaz a líra sem mindenki fülének egyformán dallamos!
Mindenesetre abban biztos vagyok (tudom, hogy a történelemben nincs ha!), hogy ha megéri napjainkat: nem ült volna be Örökmécs Imre módjára a komcsik közé, csak azért, hogy képviselő legyen! Így nem vitás, hogy melyiküké a nagyobb tiszteletem! Nem is a nagyobb, mert Imre bátyónak semmilyen - aki elárulta hajdani eszméjét egy tál lencséért.
2010. 05. 30., 20:30
Hát ha biztos vagy… Én azért óvatosabban lennék biztos…
2010. 05. 30., 20:46
Mécs Imre halálra volt ítélve és többek között az ő szenvedése, börtönélete, áldozata is hozzájárult ahhoz, hogy például itt és most békében tudunk egymással vitatkozni. Üldözött volt, harminc évig. Kéremszépen ezt figyelni. És hogy ki a komcsi, vagy kik a komcsik, hát, lássuk meg a következő hónapokat. Ha a párttagkönyvekből indulunk ki, akkor bizony a mai kormánynak is van néhány komcsi tagja, államtitkárokkal együtt úgy féltucatnyi biztos. Csoóri munkásságában legalább annyi vitatható pont van, mint Mécs Imréében, azzal a különbséggel, hogy Csoóri mégiscsak alkothatott a Kádár rendszerben, ha úgy tetszik, a komcsik hagyták őt, Mécs meg nem. Szóval abba kéne már ezt a komcsizást,persze, baromi egyszerű dolog valakit lekomcsizni, meg most lehet, divat is lesz majd megint, de bízom benne, hogy a biblia olvasása is divat lesz, és akkor, mielőtt másra ítéletet mondunk, eszünkbe juthatnak Jézus idevonatkozó szavai.
2010. 05. 30., 22:01
Arra gondoltál Cili, hogy “ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”? (Ezt már az egyszeri jogászunk megtette!) Csakhogy az engem fölöttébb zavar, hogy mindig nekem kell “európaiasan” viselkednem. Mert mit hallok a sértett és “európai” baloldaltól furton-furt? Hogy Orbán megosztotta a társadalmat! Hát hogy a túróba ne osztotta volna meg, amikor nem simult be a többi birka közé! Meg azzal is egyetérthetünk, hogy a Kádár rendszerben sem volt azért mindenkinek egy a véleménye, csak akkor nem mertek megszólalni, akik nem tartoztak a “mi kutyánk kölyke kategóriába”. Én tudom, hogy ki volt Mécs Imre, éppen azért szégyenlem magam helyette! Titkot sem csinált belőle, hogy azért ül a szocikhoz, mert neki el kell tartani a gyerekeit. Mivel én egy faluban élek, ezért tökéletesen tudom, hogy ki mit csinált korábban - meg rólam is tudják persze - és kinyílik a bicska a zsebemben, amikor azok dumálnak erkölcsről, akiknek jócskán vaj van a fejükön. Mert ha akkor jó volt kihasználni a “lehetőségeket”, akkor talán most üdvös lenne, ha legalábbis csendben maradnának, merthogy az egyszeri verekedés is úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött! Érdekes módon én sosem voltam párttag - nem is kerültem magas pozíciókba, de nem is volt rá ingerenciám! Meg most sem vagyok párttag, pedig jócskán próbáltak becserkészni!
2010. 05. 31., 21:27
Nem, Balambér, nem a kenyér hasonlatra gondoltam, hanem a ne ítélj, hogy ne ítéltessre, de a szálka-gerenda is stimmel.Abban egyetértünk, hogy azért nem kell tisztelni senkit, mert beült a Parlamentbe, hogy el tudja tartani a gyerekeit.Talán elítélni sem. Amit előtte átélt, tett, az tiszteletreméltó és szerintem nem kellene lenullázni. Halálra volt ítélve, tudod Te, mit jelent az, amikor élete legboldogabb napjaként valaki az életfogytiglani ítélet kihirdetésének napját tartja? Amikor hónapokig úgy ébred reggelente, hogy akkor most viszik kivégezni, és ha ez hatig nem történt meg, akkor élhet még egy napot? Abszurd, nem? Mint ahogyan Csoóri életművében is vannak kevésbé tiszteletreméltó pontok, de ettől még Ő nagyon nagy költő, akit szintén nem kell lenullázni, néhány, egyébként társadalmi hatását tekintve Mécs megélhetési képviselőségénél jelentősebb munkája miatt. Bicskanyitogatásra okot adó eseményekről meg nem szólnék most, Megyesi megteszi az És vezércikkében.
2010. 05. 31., 23:07
Kösz a tippet, azt majd elolvasom!