Ma eszembe jutott egy dokumentumfilm. Nagyon erős élményem volt, amikor láttam, írtam is róla. Gondoltam, bemásolom

*

A napokban késő éjszaka csatornát váltottam. Kovács Lajos színészt mutatták. Ült valahol egy fa alatt a dokumentumfilmben, sütött a nap, a levelek árnya árnyékká összeállt, ő meg beszélt összevissza. Persze volt benne rendszer, csak nem tudtam, hogy éjfélkor meg akarom-e fejteni. Aztán mindenfélét pakoltak egy sporttáskába, vitaminokat, biciklis kulacsot, Kovács meg intézkedett, hogy mikor, miből adjanak neki. Az ujjaira ragtapaszokat tekert mindenféle titkosírással. Egy idő után álmosan is rájöttem, hogy futáshoz készülődik. Később kiderült, marathonira. Vontatott volt az egész, majdnem unalmas, mint a hosszútávfutók magánya, többször ki akartam kapcsolni a készüléket, de valamiért továbbnéztem. Na még egy perc, na még a következő jelenet.

Végre elkezdődött a futás, rengetegen indultak neki a távnak, kocogtak a rakparton, volt, aki lemaradt, mások kiszálltak, a kamera meg elszántan mutatta ezt a szakállas, kopasz, öregedő embert, aki izzadt, és próbálta tartani a tempót. Én meg néztem, mit bohóckodik ez itten, úgyse bírja végigfutni, hiába dobálja magába a vitaminokat, nyeli a limonádét, ráadásul közben fecseg, próbál bölcseket mondani, hogy futni csak szeretetből lehet, meg ilyesmi. Kiderült, hogy a ragtapaszokra jegyezte fel, milyen részidőket kellene elérnie, s hogy ő is fut valamiért, talán éppen a Bárka Színházért. A színésztársak persze hajráztak, szorítottak érte Udvaros Dorottyától a dramaturg Bérczes Lászlóig, aki, miként Kovács is, szintén Szolnokon volt Paál István idejében, csak akkor még angoltanárkodott.

Szóval, futott Kovács Lajos, a Scherer nevű színésztársa meg biciklivel mellette, a csomagtartón kicsi gyereke, és kérdezgette, rendben van-e minden. Aztán egyszer csak Kovács ingerült lett, s elhajtotta maga mellől a társakat. A következő képen már csak gyalogolt, nem állt meg, gyalogolt, mert iszonyúan fájt a háta. Infarktustól félt nyilván. Előkerült a mentő, még akkor is gyalogolt, az orvos meg vérnyomást mért, rettentően alacsony volt, megmérte újra, még alacsonyabbat mutatott a szerkezet, vizsgálta, aztán azt mondta, ennyi. Nem szabad tovább futni.

Kórházba vitték Kovácsot, tolókocsin tolták, infúziót csatoltak rá, közben megint beszélt összevissza, hogy hajnalban biztos végigszaladta volna a távot, meg most is, ha nem vacakol a vérnyomása. Hát persze, akkor igen. Szerencsére nem volt nagyobb baj, hamar kiengedték, a társulat meg várta a kórház előtt Udvarosostul, Schererestül.

Nem sikerült a feladat, vége is lehetne a filmnek. De nincs. Következik még néhány képsor, Kovács fut tovább, most már nem tömegben, most nincs rendőri biztosítás, fut az országúton, magányosan, valahol Gyula és Békéscsaba között. Egy autó kíséri csak, s ez a szakállas, kopasz, öregedő színész végigfutja a marathoni távot, amibe a görög belehalt. Végigfutja. Katarzis van az országúton, a tévé előtt. Ahogy azt már a görög színház kitalálta.

Föllapozom Bérczes László könyvét, benne egy tizenkét évvel ezelőtt Kovács Lajossal készült interjút. A színész így vall munkájáról: „Ez számomra hasonló a futáshoz. Futás közben szoktam magamnak mondani: Fiú, ha megállsz, meghalsz.”

Címke: Bárka Színház, futás, katarzis, Kovács Lajos, rakpart   Komment:

A bejegyzés 2010. 04. 9., 19:49-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.