Egy jó lap
A minap megálltam a főtéren, s bámultam szájtátva a múzeum falára. Egy hatalmas, ismerős fekete-fehér fotóra, amely a Galéria-beli Capa-kiállítást hivatott reklámozni. A tengerparti képen gyönyörű fiatal nő lép felénk szélesen nevetve, hosszú ruhában, kalappal fején, hatalmas napernyő is árnyékolja, s a napernyőt egy nyitott inges, rövidnadrágos kopasz fickó tartja: Picasso. A háttérben fiatalember vigyorog, de hogy ő kicsoda, nem sejtem. Itthon az interneten előkeresem a fotót (1948-ban készült, nem tudom, honnan ismerős, nem emlékszem, hogy láttam volna valaha, Capához sem kötöttem – talán a Picasso kalandjai című filmbe beemelték, „leforgatták” ezt a képet?). Ami egy gyönyörű költemény. Meg kell néznem a kiállítást!
Különben is! Robert Capa (Friedmann Endre Ernő), a mítosz, a haditudósító, aki negyvenéves sem volt, amikor valahol Laoszban aknára lépett. Azt is a neten olvasom, hogy szívesen mondta interjúkban: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Vajon Tabák Lajos ismerte-e? Sosem említette, pedig továbbböngészve a neten, látom, hogy a harmincas években rövid budapesti tartózkodása alatt Capa is eljárt Kassák körébe, ahogy akkoriban Tabák Lajos is.
A Capa-képet az hozta az emlékezetembe, hogy kaptam egy ímélt Bajnai Zsolttól, akit még szofis korából ismerek. Volt a rendszerváltás környékén egy diáklap Szo(lnoki) Fi(atal), azt hiszem. Ezt szerkesztette Zsolt, aki aztán különböző újságokba írt, néhányat főszerkesztett is, többek között a Magyar Sajtót, szóval, amolyan médiás ember lett a székesfőprovinciában, ám pár hónappal ezelőtt családjával együtt hazaköltözött Szolnokra. És fejébe vette, hogy szolnoki lapot csinál. Arról, hogy hol élünk. Ebben a lapban nem politizál, inkább megpróbálja ráirányítani figyelmünket azokra az értékekre, amiket a hétköznapok taposómalmában észre se nagyon veszünk. Egy kis helytörténet, egy kis „környezetismeret”. Persze, Bajnai provokál is. Olyanokat ír le, hogy a szolnokiak nem is tudják, milyen jó helyen élnek. Kérdés, hogy ez tényleg provokáció, avagy elhihető igazság.
A média nagy részéből a szemét ömlik. Botrányok, Rendőrségi hírek, hogy itt minden rossz, itt már élni sem lehet: az adórendszer, a demográfia, a munkanélküliség.
Senki nem vitatja, hogy vannak bajok, mindig is voltak és lesznek, de az élet él – s én nem sokra becsülöm azt a sajtóterméket, ami folyton csak a rémképekkel, sötét tónusokkal próbálja csillapítani az emberek híréhségét. S a jóra nem figyel.
Egyszer Kukorelly arról beszélt a tévében vagy rádióban, hogy Magyarországon minden hír a politikán szűrődik át, ahelyett, hogy a kultúrán keresztül közelítenénk a történéseket. Urambocsá’, még a politikát. Gondoljuk csak el, milyen jó lenne! Ha lehetne. Kevesebbet anyáznánk, káromkodnánk, a vérnyomásunk is rendbe lenne.
Ám a sajtó nem ilyen békés. De azért akad ilyen is. Például Bajnai Zsolt blogja (http://www.blogszolnok.hu/index ), amely különböző rovataival tekinthető újságnak is – valójában az is –, hírt ad különböző (zömmel kulturális) eseményekről, programot ajánl, portrékat vázol (eddig egy kulcsmásolóról és a levéltár-igazgatóról), régi fotókon keresztül mutatja be, hogyan alakult ki a mai Szolnok, felhőt nem karcoló felhőkarcolóinkról ír. S helyszínel is, noha nem bűnügyi értelemben, hanem étteremben, cukrászdában, kávéházban.
Persze glosszáz is néha, fricskázik fotóra mentett pillanatokkal, hozzájuk írt szövegekkel, például az állomás előtti tér fölösleges padosításáról, ahol több az utcabútor, mint ahányan használ(hat)ják.
Bajnai online-újságja üde színfolt az alacsony indulatoktól fröcsögő hazai sajtópalettán. Mint egy kávéházban, lehet bámészkodni, elmeditálni a világ folyásán az a blogon. Ha rákattintunk, akár a kávé illatát is érezhetjük (főleg, ha számítógépezés előtt asztalunkra készítünk egy pohár feketét). Ja, meg az islerét. Annak az illatát is érezhetjük. Tudják például, hogy a habos isler szolnoki specialitás? Én most olvastam a Blogszolnokon.