Az alkimista

Coelhot olvasok. Pontosabban: -tam. S ennyi. Úgy kezdődött, hogy feleségem pár éve kapott egy könyvet a barátnőjétől. Az alkimistát. Beleolvastam én is, mert akkoriban kezdődött Magyarországon is a Coelho-őrület. Vagy legalábbis akkor vettem róla tudomást. Taszított a könyv. Pedig csak pár bekezdést olvastam belőle. Mondtam is a barátnőjének.

Most meg takarítottam, rendezgettem a könyvespolcokon. Ami könyvet boltban, antikváriumban valaha összevásároltam, azokról azt gondoltam, kellenek. Kiolvasom őket. Ma már tudom, hogy negyedét sem. Mondjuk, mert nem lesz rá időm. Mert nem érdekel. Változott az ízlésem, esetleg egyszerűen rájöttem, nem jó könyv. Vagy nekem nem fontos. És mert sok a porfogó, egyre határozottabban selejtezek. Beadom antikváriumba, ami nem kell. Ha beveszik. Gondoltam, Coelho kell. Divat, keresik. Nem kellett. Keresik ugyan, de sokat is nyomtattak belőle.

Ha már így a nyakamon maradt, kiolvastam. Most azt gondolhatják, hogy feledve kezdeti ellenszenvemet, megszerettem a könyvet. Hát nem. Alkimistának kéne lennem, hogy megértsem a könyvben burjánzó Világlelket. De úgy is mondhatnám, ez a könyv nem az én Személyes Történetem lépcsőfoka.

Coelho olyan, mint minden népbutító (pl. politikus). A maga módján tehetségesen beszél a semmiről. Vagyis úgy csinál, mintha kimondana valami fontosat, de amikor meg akarod ragadni, miről beszél a mester, csak a semmit markolászod. Ez a könyv, amelyet főműveként emlegetnek, olyan, mint egy lufi.

Vannak jó és rossz könyvek, tehetséges és tehetségtelen írók. Coelho nem így mérhető. Hanem a szappanbuborék nagyságával. Hangzatos, üres, szétpukkanó mondataival. És a példányszámmal. A sikerrel is, persze.

Coelho alkimista. Ólomból csinál aranyat. Csak legyen, aki elhiszi neki. De mert sokan elhiszik, a sikert tényleg aranyra válthatja.

A napokban a neten olvastam (a Spanyolnáthában) egy Kőrösi Zoltán-szöveget, amelynek beszélője egy barátjáról meséli: „egy éve még Coelho-t akarta elolvastatni velem, igaz, fél év után ezért már bocsánatot kért, nagy utat tettem meg, én is látom, mosolygott szégyenlősen.”

Hát igen, mégiscsak az út. Coelho útja, az alkimistáé, a miénk. A sivatagban, a lelkünkben, a könyvek között.

26 hozzászólás a(z) “Az alkimista” bejegyzéshez

  1. Kedves Gyula! Épp a napokban tukmálta volna rám Coelho egyik vaskos könyvét a barátnőm. A címe: A győztes egyedül van. Megkérdezte tőlem, hogy ezt már olvastad-e. Mire én: egyáltalán nem olvastam semmit tőle. Elkerekedett szemekkel nézett rám, mintha azt mondtam volna: én még A Pál utcai fiúkat sem olvastam. Pedig Nobel-díjas – fűzte ő hozzá. Ettől végképp a szívemhez kaptam, s bele is pirultam. Hogyhogy nem tudtam én erről? Azóta megnéztem a neten a szerző pedigréjét, és sehol sem szerepel a Nobel-díj. Tehát ez téves információ volt. Lehet, hogy ezért (meg a testet öltött szómenésért), de ösztönösen ódzkodtam a szóban forgó könyvtől.
    Elolvasva az Ön bejegyzését, az a gondolat merült fel bennem, hogy talán nem veszítettem sokat…

  2. Pár éve több Coelhó-regényt is elolvastam (nyaralás közben), Az alkimista szimpla Sziddharta-utánzatnak tűnt (Hesse), számomra is nagy csalódás volt, a Tizenegy percet ellenben gimnazistáknak ajánlanám, amolyan nemi felvilágosítóként!:) – Egyébként Coelho messze van a Nobel-díjtól, a sekély és könnyen emészthetően tálalt spiritualizmustól, ezotériától a metafizika peremére sodródó, de a metafizikai mélységet soha el nem érő, mert az ahhoz szükséges szellemi erőfeszítésre rest olvasók körében elképesztően népszerű író! (Na, gondolom, világosan fogalmaztam?!…:))

  3. Gyulával és Pével is egyetértek. Én is elolvastam pár Coelho-regényt – bár helyesebb inkább azt mondani, hogy átlapoztam. Azt hiszem, sekélyes világunk egyik ékes bizonyítéka, hogy ezekre a könyvekre tömegével harapnak rá az emberek, mi több, abban a hiszemben, hogy ez valami mély dolog.

  4. Az a félelmetes, hogy (tapasztalataim szerint) Coelho még a magyar szakos egyetemisták körében is népszerű. Én már Márai néhány oldalát is áthúzgálnám a piros ceruzámmal, ha nem könyvtári példányt olvasnék, ebből kiindulva Coelhonak még a közelébe sem megyek.

  5. Fogtam már Coelhot a kezemben, bele is lapoztam, és ez alapján döntöttem úgy, hogy inkább távol maradok. Márait elismerem, vannak nagyszerű gondolatai, de másütt meg terjengősnek találom. Ez az én személyes véleményem. Ha esetleg tanár leszek egy napon, senkinek nem fogom kiverni a Coelho könyvet a kezéből, mit ahogy a Harry Pottert sem, de egyikre sem fogok buzdítani senkit. Győzike showt sem fogok azért nézni, hogy legyen miről társalogni a szomszéddal. Persze azzal sincsen semmi baj, mindenki azt néz meg olvas, amit akar, csak ne dugja úton útfélen az orrom alá.
    Hobbiból én is írok, de nem mutogatom fűnek-fának, mert van önkritikám. Ezért lehetnék jó tanár. Aki tudja, csinálja, aki nem tudja tanítja:D

  6. Agyonpirultam magam, hogy én ettől az írótól semmit nem olvastam, sőt még a nevét sem hallottam. Gyorsan utánanéztem. Mostmár tudom, hogy miért nem. Számomra Az öreg halász és a tenger és a Legyek ura A KÖNYV.

  7. Maszat! Ezt bírtad leírni: “Én már Márai néhány oldalát is áthúzgálnám a piros ceruzámmal…” Végül is mindenkit meg lehet húzni. Téged is… ha jó nő vagy…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>