Bábszínház
Th barátom péntek délután hív föl: ráérek-e másnap délelőtt tízkor. Mit is csinálok, mit is?, töprengek fontoskodva a telefonba, mintha nem tudnám, semmi különöset nem terveztem. Remélem, nem költözködnek, vagyis nem bútorszállításba akar bevonni; fröccsözni viszont ilyen előre kitervelten sosem hív. Legfeljebb ha kocsma környékén találkozunk, akkor ülünk be valahova. Viszont kocsma igencsak mindenütt van, többnyire tehát találkozás kérdése a dolog.
Lesz egy bábelőadás a megyei könyvtárban, böki ki végül, ha van kedvem, megnézhetném a legkisebb fiammal. Na, oda a szombat délelőtt nyugalma, erre a hívásra nem lehet nemet mondani. Az azért megnyugtat, hogy amikor szigligetis gyerekelőadásait láttam (Tündérkopac, Nap Pali), sosem csalódtam. Sőt!
Te bábozol, te rendezed?, puhatolózom, de azt mondja, a könyvtárosok csinálják, ő csak segített nekik. Aranyváros muzsikusai – ez a címe a darabnak. És hogy már nem is az első bábelőadás a könyvtárban. S tán nem is az utolsó.
Másnap délelőtt tíz előtt öt perccel a könyvtár előtt vagyunk, meglep, hogy mennyi kisgyerek érkezik szülői, nagyszülői körítéssel. A ruhatárnál kis tumultus, a gyerekkönyvtár hátsó terme zsúfolásig. Megy az előadás, pedig még nincs is tíz óra. És még jönnek mögöttünk. Később mondja Th, hogy sokan korábban jöttek, beültek, s mert megtelt a nézőtér, öt perccel hamarébb kezdtek, hogy majd még egyszer leadják a félórás előadást. De ezt akkor még nem tudtam, bepréselődtünk hát valahogy, sőt még egy szék is került oldalt. Négyéves fiam szó nélkül végignézte a bábjátékot, s otthon azt mondta az anyjának, tetszett neki. Persze voltak kisebbek is, akik nyűgösködtek, némelyik szülői próbálta meggyőzni izgő-mozgó csemetéjét, hogy bírja ki még egy kicsit, az egyik kislány (vagy fiú) elkezdett félni a boszorkánybábtól, s persze félelme arányában bömbölni, vagyis volt egy alapzaj, de egy idő után nem zavart. Lekötött a paraván mögötti, vagy inkább fölötti (mese)világ. Nem fogom elmesélni a történetet, nem kezdem el elemezni sem, hogy mi és miért volt jó, egyszerűen azt mondom: jó volt. Ügyes. Profi. Működőképes. A végén öt könyvtáros kijött a paraván elé meghajolni. Kezükön a bábokkal. Aztán előkerült még egy hölgy, aki zenélt. A szereplők Th-t is odakövetelték, hogy jöjjön ő is. Meghajolni. Aztán az egyik könyvtáros kérte, hogy cseréljen a közönség. Azok ültek be, akik az előbb már nem fértek a terembe. A többiek meg szétrajzottak a gyerekkönyvtár polcai között. Játékok is voltak. Fiammal délig maradtunk, úgy kellett rábeszélni: ideje hazamenni, biztosan kész az ebéd.
Ma megint beszéltem Th-val. Kérdi, tudom-e, hogy kezdődött. Hát úgy, hogy az egyik munkatárs talált egy paravánt valahol a könyvtárban. Egy darabig nézegették, aztán arra gondolt(ak), ha lennének bábok, rendezhetnének előadást a gyerekeknek. Összeálltak néhányan, és megcsinálták. Jól. Tulajdonképpen a semmiből. És most újabb előadást fontolgatnak. Azt hiszem, az ilyesmit nevezik alulról jövő kezdeményezésnek.
Tudták, hogy Szolnokon van egy bábszínház? Kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa.