Szolnok frontváros. Román támadás, árvízi veszély. Tiszai offenzíva.

A Vörös Hadseregbe való toborzás gyors ütemben folyt. A szolnoki toborzóbizottság a Nemzeti Szállodában kezdte meg működését, ennek vezetője Baron István lett. Nem hallgatható el az a tény, hogy sokan ragadtak fegyvert szabad elhatározásból. A szolnoki felsőkereskedelmi iskola tanulói közül is többen önként csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Hadügyi Népbiztos rendelete alapján, azon középiskolai tanulóknak, akik belépnek a Vörös Hadseregbe, részükre az intézmény igazgatója köteles az osztálybizonyítványt kiadni. A Szolnoki Munkás 1919. április 10-i számában 13 tanulót említ, akik jelentkeztek a toborzó bizottságnál. A Vörös Hadseregbe önkéntesen belépők száma mindenek ellenére kevésnek bizonyult. Amint az később világossá vált, a Vörös Hadsereg számbelileg is alulmaradt az intervenciós csapatokkal szemben. Az antanttól szabad kezet kapott román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérte a Tisza vonalát. Eközben a tiszai fronton oly nagy szerepet játszó Szolnokon 1919. április 21-én a Nemzeti Szállodában megalakult a Tiszántúli Hadsereg Parancsnokság és kiadta az első hadműveleti intézkedését. A Hadseregfőparancsnok Bőhm Vilmos hadügyi népbiztos lett. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 23-én megbízta Szamuelyt, hogy úgy a fronton, mint a front mögött a rendet és a fegyelmet biztosítsa. Bár a front erőteljesen közeledett a városhoz, az első szabad május 1-ei rendezvények megszervezése háttérbe szorította a közelgő veszedelmet. 1919. május 01-jére hatalmas népünnepélyt terveztek Szolnokon. A megyeszékhelyt vörösbe öltöztették , a városháza homlokzatán piros villanykörtékből kirakva ez volt olvasható : ” Világ proletárjai egyesüljetek ! ” . Az emberek mit sem törődtek a front közeledtével, három helyen is felállított zenekar nótáira szinte önfeledten táncoltak, ünnepeltek, vigadtak. Május 1-én a városháza előtt népgyűlést tartottak, amelyet Darvas Ferenc nyitott meg. A tömeg éljenzéseibe már a Szajol felől hallatszó ágyúdörgés vegyült, de az emberek egyszerűen nem voltak hajlandók erről tudomást venni. A puskalövések, az ágyúszó egyre erősödött, kora este folyamán a várost ellepte a visszavonuló Vörös Hadsereg. 1919. május 1-én elesett a szolnoki hídfő, a román hadsereg azonban nem vonult be a városba. Másnap a vörösök által túszként fogvatartott emberek – Darvas Ferenc közbenjárására - időközben épségben kiszabadultak, és ezzel egyidejűleg azonnal hozzáláttak a fehér gárda megszervezéséhez. A városparancsnokságot a Megyeháza épületében hozták létre, a parancsnok egy Appel nevű százados lett. Azonnal több száz az I. világháborút megjárt katona jelentkezett szolgálattételre. Kele József 700-800 olyan emberről tud, aki felajánlotta szolgálatát a fehéreknek. A fehérek pünkösdi királysága azonban hamar véget ért. Az egymás utáni súlyos megpróbáltatások időszaka köszöntött a városra. Támadás, ellentámadás, előrenyomulás, visszavonulás, gyakori szavak voltak azokban a napokban. Az események száguldva rohantak, a kétségbeejtő kilátástalanság zavaros napjait élték a szolnokiak. 1919. május 3-án rövid, de annál hevesebb utcai harcok után Szolnokon újra vörös zászlót lengetett a szél. Szolnok május 3-i visszafoglalásában Szamuely Tibor is részt vett, és vezetése alatt megkezdődött az öldöklés. Ekkor verték agyon a vörös katonák Ösztreicher Nándor nagykereskedőt családja szeme láttára. Ekkor lőtték le Szikszay György törvényszéki elnököt, Pethes Manó törvényszéki bírót és még sokan másokat. Kele József: Vörösök Szolnokon és a Jászságban c. opusában 49 olyan személyt említ, akiket Szamuely lövetett agyon. Ezekben a napokban még a románoknál is veszélyesebb ellenség jelent meg Szolnoknál, a mindent elsöpörni kész árvíz. A 16-55 év közötti munkabíró férfiaknak ki kellett vonulniuk árvízvédelmi töltést építeni. A várost szinte átölelte a víz, mint egy sziget a tengerben, úgy állt ott a korábban már rengeteg szenvedést látott település. A Tisza félelmetesen visszaduzzasztotta a Zagyvát, a helyzet kritikussá vált. Kilométerekre csak vizet lehetett látni, a Szolnok környéki tanyák mind-mind víz alá kerültek. Ha még 15 cm-t áradt volna a folyó, akkor elönti a várost. De a harcoló feleket ez nem érdekelte, egy dolog lebegett csak a szemük előtt, és pediglen az, hogy a város feletti uralmat megszerezzék. A fehérek május 3-i kivonulása után a vörös csapatok foglalták el állásaikat Szolnokon és felkészültek a védelemre, oly módon, hogy lövegeiket a város belterületén helyezték el. Ismerve a vörösök módszereit, adja magát a következtetés: a város egész lakosságát túszként, élő pajzsként kívánták felhasználni a románok elleni hadműveleteik során. Talán arra gondoltak, hogy a civil lakosságra való tekintettel az ellenség nem fog tüzelni. Tévedtek. Miután a fehérek visszavonultak, megkezdődött a város bombázása a Tisza másik partjáról. Addig még Magyarországon szinte ismeretlen harcmodort is alkalmazott a román haderő Szolnokon, mivel repülőgéppel is támadták a várost, s arról géppuskázták az utcákat. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a lövegek belterületen való elhelyezése nem bizonyult jó döntésnek. 1919. július 13-án három román repülőgép is a város fölött cirkált, hatalmas pusztítást okozva az addigra már a poklok poklát megjárt polgári lakosságnak. Az elkövetkező hetekben állóháború alakult ki a Tisza partján. Hol a románok zúdítottak tüzet a városra és erre válaszolgattak a vörösök, hol pedig fordítva. Ennek az állapotnak vetett véget az 1919. július 20-án hajnalban a Tiszántúl felszabadításáért indított – végeredményben a proletárdiktatúra teljes összeomlását előidéző – offenzíva. Előző nap a szemtanúk elmondása szerint rengeteg katona érkezett a városba , a hadművelet sikerességéhez szükséges erőfölényt mégsem sikerült biztosítani, sőt mi több, a Vörös Hadsereg jelentős számbeli kisebbségben maradt a burzsoá román haderővel szemben. A magyar oldalon 78 gyalogzászlóalj, 10 lovasszázad, és 91 üteg állt szemben a román királyi hadsereg 92 gyalogzászlóaljával, 58 zászlóaljával, 80 ütegével. A támadás sikeressége sorsdöntő volt egyrészről a további katonai célok megvalósítása miatt, másrészről pedig a tiszántúli gazdag gabonatermő területek felszabadítása által kezelhetőbbé vált volna az egyre nagyobb méreteket öltő éhezés, nélkülözés. Az offenzíva hajnali 3 órakor kezdődött meg, a vörös ütegek pergőtűz alá vették a túloldalon lévő ellenséget, majd gyors iramban átkeltek a Tiszán. Kezdetben úgy tűnt, hogy siker koronázza a támadást, a Vörös Hadsereg dinamikusan nyomult előre Mezőtúr-Túrkeve-Karcag vonaláig. Urbán Lajos szolnoki orvos, aki naplót vezetett az 1919-es helyi eseményekről, mintha belelátott volna a jövőbe. Feljegyzésében ezt írja: ” … csak attól tartok, korai az öröm és éppen a gyors előrenyomulás lesz majd a vesztünk. Hátha kelepcébe csal bennünket az ellenség? … ” A napló szerzőjének jóslata valóra vált, a kezdeti sikerek után a fedezet nélkül maradt Vörös Hadsereg leggyengébb és legsebezhetőbb pontjait a románok – egyes vörös tisztek árulása következtében - kihasználták. A hatalmas veszteségeket elszenvedő Vörös Hadsereg folyamatosan hátrált, a Tiszához szorították, gyakorlatilag csapdába került. Fennállt a bekerítés veszélye, ezért az egyetlen kiút csak a visszavonulás maradt. A román hadsereg 1919. július 26-án érkezett meg újra Szolnokra, de csak július 31-én keltek át a Tiszán. Ezen pár nap alatt újra állóháború alakult ki a magyar és a román hadsereg között, melynek legnagyobb vesztese a város és a benne élő emberek voltak. A korábbi kis kaliberű lövegek alkalmazása után most már nehéztűzérséggel támadták a várost, borzalmas pusztítást végezve emberéletben, épületekben, anyagi javakban. Rengeteg volt a sebesült, nők, gyermekek, idősek estek áldozatul, vagy sérültek meg súlyosan a román támadás nyomán. Sokan a romok alatt lelték halálukat. A Vörös Hadsereg 1919. július 31-én hagyta el a várost, erre a napra Urbán Lajos így emlékezett vissza: ” … igen élénk pakolást láttunk a vörösök részéről, és úgy, este 8 óra felé eltávoztak …”

A tiszai offenzíva összeomlása, és a román csapatok Budapest felé irányuló ellentámadása nyomán augusztus 1-jén lemondott a Forradalmi Kormányzótanács, ezzel véget ért a Magyar Tanácsköztársaság 133 napos uralma, amely Szolnokon azonban egyedülálló módon egy nappal tovább, azaz 134 napig tartott. 1919. augusztus 1-én már román járőrökkel lehetett találkozni a szolnoki utcákon, a városban viszonylagos nyugalom volt. A román tüzérség a kórháztól nem messze felállított ágyúival hevesen lőtte az Abony irányába menekülő vörösöket. Az egész nap ágyúzással telt el, a fegyvereké volt a szó még a 134. napon is. Este 7 óra körül a szemtanúk beszámolója szerint a román tüzérség sietősen összepakolt, majd a gyalogságukkal együtt menekülőre fogták a dolgot. Történt ugyanis, hogy a szolnoki vasutasok más munkásokkal kiegészülve a vörösök segítségére siettek, melynek eredményeként újra gazdát cserélt a város. Ezen a napon ugyan Magyarországon véget ért a proletárdiktatúra, de Szolnokon sajátságos módon, az még egy nappal tovább tartott. Rövid ideig tartó, heves lövöldözés után 1919. augusztus 2-án a vörösök most már valóban végleg elhagyják a várost, és délután 5 óra tájban bevonulnak a románok. 1919. augusztus 2-án ér csak véget Szolnok szenvedése. Városszerte plakátok olvashatók, melyeken a román hadsereg békés szándékát hangsúlyozzák. Kisebb fosztogatásokról is hallani lehetett, de alapvetően rend volt. A majdnem 100 napig tartó megpróbáltatásoknak vége szakadt. A szomorú mérleg: körülbelül 700 civil halott a román ostrom alatt, 49 vörösök által meggyilkolt ember. A hidak felrobbantva, számos ház összedőlve, templomok megrongálódva, a városra nem lehetett ráismerni. A Vártemplom tornyát egy román bomba telibetalálta, és azt egészében ledöntötte. A Vörös Hadsereget le lehetett győzni, de a földi poklot megjárt, romokban fekvő város lakóinak élniakarását, szebb és boldogabb jövőbe vetett reményét azonban már nem…