Tanács, köztársaság
Éppen kilencven éve. Azon gondolkodom, apai nagyszüleim hol éltek akkor. A háború környékén hat évig laktak Pesten a Szív utcában, de hogy a tanácskormány idején ott lettek volna még, azt nem tudom. Emlékszem, kicsi gyerekkoromban nagyanyám mesélt Károly koronázásáról, s a szép Zita királynéról. De a tanácsköztársaság idejéről nem. Nagyapám gépészkovács volt, a katonai szolgálat alól mentességet kapott, valamilyen hadiüzemben dolgozott. Összerakhatatlan múlt.
Nagyapám meghalt a születésem előtt, de nagyanyám kilencvennégy évet élt. Kikérdezhettem volna. Mesélt sokat a családról, de az idő molyként rágta szét történetei apró mintás szövetét. Nem jegyeztem le. Szétmállott. Apámmal sem meséltettem el az életét. Amikor meg rákos lett, már nem akartam. Rosszul értelmezett tapintatból. Ha akkor elé tolom a mikrofont, az olyan lett volna, mintha azt mondom: na, gyorsan meséld el. Mielőtt.
Éppen kilencven éve. Apám egyetlen testvére, Jolánka három éves volt akkor. Kilenc év múlva meghal majd vérhasban. Apám akkor hatéves lesz. Ő túléli a betegséget. Hogy elrohant az a század! Gyerekkoromban még ismertem környékbelieket, aki megjárták az első vagy második háború poklát, de nem beszéltek róla, csak apám említette némelyikről, na, az például csendőr volt, amaz megjárta a fogságot, csalánlevest evett. A másik meg, ki tudja már melyik rezsim börtönét. Mentünk a sarki kútra vízért, cserélődtek a kannák, mondatok. Kalapok, sapkák, feltűrt ingujjak, tavasz volt vagy nyár – málló szövetdarabkák.
Az iskolából meg tizenkilences veteránokat kellett volna keresnünk, beszélgetni velük, de én nem találtam, vagy nem is kerestem, lehet, hogy az osztálytársaim se, de mintha mégis valami homályos, megfoghatatlan emlék motoszkálna bennem. Vagy későbbi film- és olvasmányélmények játszanak velem?
Kilencven éve kipróbáltak egy eszmét Magyarországon. A szellem legjobbjai csatlakoztak hozzá. Egy Móricz például, aki annyit tudott a társadalom működéséről, mint száz szociológus sem.
Aztán persze sokan ki is ábrándultak belőle, hiszen az eszmék sorsa ez. Mert volt-e az utóbbi pár ezer évben olyan ideológia, amelyik kiállta volna a gyakorlat próbáját? A gyarló embert. Aki elrontja mindig a történelmet. És elfelejti. Elrongyolt, molyette szövetek.
Azért kíváncsi vagyok, nagyanyám mit mesélt volna a tanácsköztársaságról.
2009. 03. 22., 06:38
Ez egy kitűnő írás, J. Gy.! Remek ötlet volt a felmenőid megidézésével megvillantani a kort: vajon ki hol lehetett azon a bizonyos napon, napokban. Nem tudom, miért, szösszeneted olvasásakor nekem egy ‘60-as évekbeli Illés-nóta ugrott be. Mivel a címét elfelejtettem, rákerestem a neten. Íme, a szövege (by Bródy természetesen).
Régi dal
Egy régi kép, egy kisgyerek,
Ki tudja már, miért nevet,
Egy másik arc, egy kisleány,
Ki tudja már, miért vidám.
Szegény fiú, szegény leány,
Nem tudja még mi vár reá,
Nem sejti még a kisfiú,
A kisleányt nem ismeri
Nem tudja még, hogy elveszi,
S lesz két gyerek, egy kisfiú,
Egy kisleány, s két háború
Szegény fiú, szegény leány,
Nem tudja még mi vár reá,
Nem hinné el, ha mondanám,
A kisleány a nagymamám,
A kisfiú a nagypapám
Egy régi dal, egy régi vágy,
Egy éjszaka és így tovább.
Szegény fiú…a trónörökös…
Szegény leány…Szabad Nép, a Szabad Nép…bámultam a felnőtteket…
Nem hinném azt, hogy akkor gondoltak reám
És mégis én most itt vagyok,
És nem tudom, mi lesz velem,
Bár sejteném az életem,
De azt tudom, amit te nem,
Miért vagyok, s kiért teszem.
Szegény fiú, szegény leány,
Talán majd egyszer ők is gondolnak reám,
Talán egy nap előkerül,
Egy régi kép, egy kisgyerek
Ki tudja majd miért nevet.
Egy másik arc, egy kisleány,
Ki tudja majd miért vidám,
Szegény fiú, szegény leány,
Nem tudja még mi vár reá,
Még nem tudom, mi lesz velem,
Bár sejteném az életem.
P.S.: Arról a “dicsőséges 133 napról” nekem megvan a véleményem. Ha egy izmus nevében akárcsak egy embert is megölnek, nos, nekem elfogadhatatlan az az eszme. A tanácsköztársaságnak kétségkívül voltak jó intézkedései is, de a terror, amit Lenin útmutatásai alapján bevezettek, megspékelve a Szamuely-féle banda őrjöngésével, idegen tőlem.
A szellem legjobbjai valóban csatlakoztak az eszméhez, csak éppenséggel nem tudták, hogy a vörösök a falvakban bőszen, vadállati kegyetlenséggel akasztgatnak. Talán ezért is ábrándultak ki? Jut eszembe, Szolnokon is meg kellett halnia egy vasúti rendőrnek. Az ő bűne az volt, hogy a békeidőkben nem engedte megdézsmálni a vagonokat. Sima bosszú áldozata lett. Ennek vajon mi köze volt az eszméhez? Egyébként rémtörténetek garmadáját lehetne sorolni.
Gyorsan ide írom, mielőtt benedeksz figyelmeztetne a Prónay-, Héjjas-különítmények visszavágására, hogy ezt a fajta rendcsinálást is elítélem.
Amúgy pedig számomra március 21. semmi mást nem jelent, csak a tavasz nyitányát.
2009. 03. 23., 15:36
Köszönöm, nedudgi, az ismerős nótát is !
2009. 03. 23., 17:05
Egyébként ilyesmiről írt Kiss Gy. Csaba a szombati (március 21.) Magyar Nemzetben Piros alkony címmel. Érdemes lenne elolvasnod, Gyuszi. Néhány gondolat hajaz a tiédre.
2009. 03. 26., 21:58
Gyerekkoromban nekünk is kellett veteránokat keresnünk a faluban és mivel kicsit korábban születtem, mint Te, Gyula, ezért nagyobb volt a találati arányunk…nem felejthető élmény, amikor egy veterán(néni) vagy veterán nő? ahogy tetszik, saját versét szavalta el. A veteránok persze aktuálisak voltak a vietnami háboru idején is, nos, a mi veteránőnk egy verset szavalt valami ünnepségen, saját versét, persze, és bennem annyi maradt meg ” és romba bobban Vietnamban.” Aztán volt egy másik ügyeletes veterán, akihez interjút csinálni mentünk, mi úttörők, és otthon ezért - kettős nevelésben részesültem, jelentem - elég dühösek voltak, célozgattak rá, hogy miért, de nem értettem pontosan, aztán később, nagyobb koromban megértettem, olyan embert kellett példaképként tisztelni, aki megírta anyámnak, hogy mivel nem határolódik el férje “ellenforradalmi” cselekedeitől, ezért alkalmatlan arra, hogy a szocialista ifjúságot nevelje, ezért nem kaphat állást. Hát ennyit a veteránokró. Mindíg rettegek attól, hogy azóta igazolódott sorsú apámat valaki is veteránnak tartsa…
2009. 03. 28., 14:26
Most olvastam el Tormay Cecile könyvét a proletárdiktatúráról. (Még soha nem olvastam tőle semmit. A naplószerűen megírt Bujdosó könyve című opuszából következtetni lehet a kvalitásaira…) Az írónőt nem jegyezték a Kádár-korszakban, ő a Horthy-éra kegyeltje volt.
Minden világos, hogy miért…
2009. 03. 28., 20:10
Ha már tegnap kezembe akadt Tiszai Lajos könyve, idemásolom ezt is:
Május l-jén este néhány száz vöröskatona a szolnoki hídfő körül foglalt el védőállást, de hajnalban kivonultak a városból. Szolnok védtelenné vált. Május 2-án délelőtt mintegy nyolcszáz szolnoki polgár állt fegyverbe, a nemzeti zászló alatt esküdött fel a város védelmére.
Délutánra bizonyossá vált, hogy az intervenciós erők egyelőre nem vonulnak be Szolnokra, így a „Fehér Gárda” a városban kezdett „tisztogatáshoz”. Ennek szándékát a városparancsnokság falragasza nem is titkolta: „Akinek gondolkodása a jelenleg beállott helyzettel nem egyezik, fegyveresen pusztíttatik el!”
A Horthy-korszakban írt memoárok is szinte kivétel nélkül elítélték ezt a szélsőjobboldali diktatúrát.
Május 3-án délután robogott be a szolnoki pályaudvarra Szamuely Tibor páncélvonata: hozta a szélsőbaloldali diktatúrát. A büntető expedíció terroristái május 4-én hajnalig – bírósági ítélet nélkül – a temető árkában negyvenkilenc szolnoki polgárt végeztek ki.
2009. 03. 28., 23:47
Valami nekem nem világos: május elején szabadon tisztogathatott a Fehér Gárda Szolnokon? Biztos ez? Volt egyáltalán Szolnokon Fehér Gárda? A vörös rémuralom idején? Kikből állt? Bocsánat, de ez nekem “fehér” folt.
2009. 03. 29., 17:03
Nem tudom, Szindbád, de imég egy idézet ugyanonnan:
(A könyvet bizonyára olvastad.)
A Tisza-parti dráma sokadik felvonása 1920 áprilisában az abonyi Vigyázó-kastélyban folytatódott.
A szolnoki börtönből szélsőjobboldali különítményesek az abonyi Vigyázó-kastélyba hurcolták az 1919-es szolnoki eseményekben exponált, másodfokú ítéletre váró baloldali, túlnyomórészt szociáldemokrata vezetőket. A munkásvezetők elsőfokú ítélete is bizonyítja – a legsúlyosabb büntetés sem érte el a három évet –, hogy ők nem követtek el köztörvényes bűncselekményeket, sőt azok megakadályozásán fáradoztak.
Mindezek ellenére a különítményesek az említett abonyi kastélyban tizenhét szolnoki munkást bírói ítélet nélkül kivégeztek. Néhányukat ősi, havasi favágó módszerrel: a kivégzésre szánt szerencsétlen ember testét két deszkalap közé szorították, majd elfűrészelték. Gyilkosság volt ez is, nemzetpusztítás!
„Hijjába (sic) a tagadás, igenis volt fehérterror. De hát Istenem, emberek vagyunk, és ha szabad volt a vörösöknek hibázni, akkor ne lett volna szabad a fehéreknek?!” – ezeket a sorokat az egykori megyei ügyész memoárkötetéből szó szerint, minden kommentár nélkül idéztük.
A város környéki harcokban elesett „vöröskatonákat” a szolnoki katonai temetőben temették el. A fejfáik ma is ott vannak, de azokról a nevüket őrző fémtáblácskák már a „gyújtsd a vasat, gyűjtsd a fémet, ezzel is a békét véded” években eltűntek. Pedig akkor még nem a „maszek” átvevőhelyek uralták a hulladékpiacot, hanem a MÉH, az állami mamutvállalat.
2009. 03. 29., 18:53
Igen, Gy., Tiszai Lajos könyvét magam is olvastam. Ez a “Fehér Gárdás” rész azonban továbbra sem világos. T.L. sem fejtette ki bővebben, pedig megérte volna a tisztázást.
Szóval a Szolnokország szerzője szerint 1919. május 2-án egy délután erejéig “Fehér Gárdisták” kezdtek tisztogatásba a városban.
Nézzük a tényeket: előző nap (május 1-jén) még néhány száz vöröskatona állomásozott Szolnokon. Hajnalban elvonultak. Stimmel.
Másnap (május 2-án) délelőtt nyolcszáz szolnoki fegyverbe állt, és felesküdött a város védelmére. Stimmel.
És akkor most következzenek a kérdéseim: május 2-án délután színre lépett egy Fehér Gárda? Ha igen, kik voltak ők? Netán a fegyverbe állt szolnokiak egy része kezdett tisztogatásba? Az akkoriban tomboló vörös terror idején ezt meg merték volna tenni? Ha nem szolnokiak voltak, akkor kik? Hol szerveződtek és honnan érkeztek a városba?
Az a mondat pedig teljesen zavaró, ami a gárdás história után következik: “A Horthy-korszakban írt memoárok is szinte kivétel nélkül elítélték ezt a szélsőjobboldali diktatúrát.” Ezek szerint ezt úgy kell értelmeznünk, hogy egy délutánra szélsőjobboldali diktatúra köszöntött be Szolnokon? Amit elítéltek a Horthy-rendszer memoárjai? (Tény, hogy a Horthy-rendszerben némelyek nehezményezték a Prónay-, Héjjas-féle különítmények öldöklését, amelyek egyébként bosszúból fogantak, válaszok voltak a Szamuely-féle gyilkolászásokra, de csakis ezeket ítélték el, semmiféle szélsőjobboldali diktatúrát nem, főleg “szinte kivétel nélkül”, hiszen ebben az esetben - kis túlzással - önmagukat, az egész Horthy-rendszer legitimációját kellett volna megbélyegezniük. Ez logikátlannak tűnik.)
Úgy érzem, ez az egész nincs kifejtve a könyvben, T. L. mester adósunk maradt.
Onnan már persze világos a történet, hogy 1920 tavaszán az abonyi Vigyázó-kastélyban munkásokat gyilkoltak meg bestiálisan. Szerintem erre vonatkozik a megyei ügyész mondata („Hijjába (sic) a tagadás, igenis volt fehérterror.), és nem ama 1919. május 2-i délutánra.
Ceterum censeo: a Fehér Gárda ügye továbbra is homályos számomra.
2009. 03. 31., 07:38
A Bújdosó könyv nem napló, hanem regény. Legalábbis mind fölépítettségéből, mind fikciós elemeiből látszik, hogy Tormay regénynek szánta.
2009. 03. 31., 09:11
Kedves benedeksz! Én azt írtam, hogy a Bujdosó könyve “naplószerűen” megírt mű. Az irodalomtörténészek közül többen álnaplónak titulálják a könyvet, mert erős a gyanújuk, hogy Tormay Cecile utólag írta az egészet. Bizonyos adatok (pl. néhány budapesti eseményről, kormánydöntésről miként értesülhetett aznap a Nógrádban bujkáló szerző, holott a hírek akadozva terjedtek akkoriban) utalnak is erre.
Milyen fikciós elemeket olvastál ki a könyvből?
2009. 03. 31., 11:23
Kedves Szindbád, elnézésedet kérem, Te valóban naplószerű műt írtál.
Fikciós elemként nem meg nem történt eseményeket értek, hanem az eseménysorok összeszövését, a főszereplő-elbeszélő tudatos megrajzoltságát, az egyes történések olyan mérvű adagolását, hogy azoknak olykor szimbolikus jelentése is legyen, az erősen expresszionális nyelven megszólaló víziókat, az egyes figurák szándékolt sematizmusát stb. Kétségtelenül önéletrajzi elemekre építkezik, ugyanakkor különösen a második fele okán (amikor pl. az unalmas és plasztikus politikusfigurák, valamint a közhelyes eszmefuttatások helyett hús-vér emberek lépnek színre) én mindenképpen regénynek mondanám: egy tudatosan fölépített, naplószerűen megírt regénynek.
2009. 03. 31., 11:47
Rendben, benedeksz, maradjunk a “naplószerűen megírt regénynél”. Végül is nincs ellenemre a meghatározás.
2009. 05. 31., 19:15
Hadd mutassak be egy fejezetet az érdeklődőknek a most készülő könyvemből:
Szolnok frontváros. Román támadás, árvízi veszély. Tiszai offenzíva.
A Vörös Hadseregbe való toborzás gyors ütemben folyt. A szolnoki toborzóbizottság a Nemzeti Szállodában kezdte meg működését, ennek vezetője Baron István lett. Nem hallgatható el az a tény, hogy sokan ragadtak fegyvert szabad elhatározásból. A szolnoki felsőkereskedelmi iskola tanulói közül is többen önként csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Hadügyi Népbiztos rendelete alapján, azon középiskolai tanulóknak, akik belépnek a Vörös Hadseregbe, részükre az intézmény igazgatója köteles az osztálybizonyítványt kiadni. A Szolnoki Munkás 1919. április 10-i számában 13 tanulót említ, akik jelentkeztek a toborzó bizottságnál. A Vörös Hadseregbe önkéntesen belépők száma mindenek ellenére kevésnek bizonyult. Amint az később világossá vált, a Vörös Hadsereg számbelileg is alulmaradt az intervenciós csapatokkal szemben. Az antanttól szabad kezet kapott román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérte a Tisza vonalát. Eközben a tiszai fronton oly nagy szerepet játszó Szolnokon 1919. április 21-én a Nemzeti Szállodában megalakult a Tiszántúli Hadsereg Parancsnokság és kiadta az első hadműveleti intézkedését. A Hadseregfőparancsnok Bőhm Vilmos hadügyi népbiztos lett. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 23-én megbízta Szamuelyt, hogy úgy a fronton, mint a front mögött a rendet és a fegyelmet biztosítsa. Bár a front erőteljesen közeledett a városhoz, az első szabad május 1-ei rendezvények megszervezése háttérbe szorította a közelgő veszedelmet. 1919. május 01-jére hatalmas népünnepélyt terveztek Szolnokon. A megyeszékhelyt vörösbe öltöztették , a városháza homlokzatán piros villanykörtékből kirakva ez volt olvasható : ” Világ proletárjai egyesüljetek ! ” . Az emberek mit sem törődtek a front közeledtével, három helyen is felállított zenekar nótáira szinte önfeledten táncoltak, ünnepeltek, vigadtak. Május 1-én a városháza előtt népgyűlést tartottak, amelyet Darvas Ferenc nyitott meg. A tömeg éljenzéseibe már a Szajol felől hallatszó ágyúdörgés vegyült, de az emberek egyszerűen nem voltak hajlandók erről tudomást venni. A puskalövések, az ágyúszó egyre erősödött, kora este folyamán a várost ellepte a visszavonuló Vörös Hadsereg. 1919. május 1-én elesett a szolnoki hídfő, a román hadsereg azonban nem vonult be a városba. Másnap a vörösök által túszként fogvatartott emberek – Darvas Ferenc közbenjárására - időközben épségben kiszabadultak, és ezzel egyidejűleg azonnal hozzáláttak a fehér gárda megszervezéséhez. A városparancsnokságot a Megyeháza épületében hozták létre, a parancsnok egy Appel nevű százados lett. Azonnal több száz az I. világháborút megjárt katona jelentkezett szolgálattételre. Kele József 700-800 olyan emberről tud, aki felajánlotta szolgálatát a fehéreknek. A fehérek pünkösdi királysága azonban hamar véget ért. Az egymás utáni súlyos megpróbáltatások időszaka köszöntött a városra. Támadás, ellentámadás, előrenyomulás, visszavonulás, gyakori szavak voltak azokban a napokban. Az események száguldva rohantak, a kétségbeejtő kilátástalanság zavaros napjait élték a szolnokiak. 1919. május 3-án rövid, de annál hevesebb utcai harcok után Szolnokon újra vörös zászlót lengetett a szél. Szolnok május 3-i visszafoglalásában Szamuely Tibor is részt vett, és vezetése alatt megkezdődött az öldöklés. Ekkor verték agyon a vörös katonák Ösztreicher Nándor nagykereskedőt családja szeme láttára. Ekkor lőtték le Szikszay György törvényszéki elnököt, Pethes Manó törvényszéki bírót és még sokan másokat. Kele József: Vörösök Szolnokon és a Jászságban c. opusában 49 olyan személyt említ, akiket Szamuely lövetett agyon. Ezekben a napokban még a románoknál is veszélyesebb ellenség jelent meg Szolnoknál, a mindent elsöpörni kész árvíz. A 16-55 év közötti munkabíró férfiaknak ki kellett vonulniuk árvízvédelmi töltést építeni. A várost szinte átölelte a víz, mint egy sziget a tengerben, úgy állt ott a korábban már rengeteg szenvedést látott település. A Tisza félelmetesen visszaduzzasztotta a Zagyvát, a helyzet kritikussá vált. Kilométerekre csak vizet lehetett látni, a Szolnok környéki tanyák mind-mind víz alá kerültek. Ha még 15 cm-t áradt volna a folyó, akkor elönti a várost. De a harcoló feleket ez nem érdekelte, egy dolog lebegett csak a szemük előtt, és pediglen az, hogy a város feletti uralmat megszerezzék. A fehérek május 3-i kivonulása után a vörös csapatok foglalták el állásaikat Szolnokon és felkészültek a védelemre, oly módon, hogy lövegeiket a város belterületén helyezték el. Ismerve a vörösök módszereit, adja magát a következtetés: a város egész lakosságát túszként, élő pajzsként kívánták felhasználni a románok elleni hadműveleteik során. Talán arra gondoltak, hogy a civil lakosságra való tekintettel az ellenség nem fog tüzelni. Tévedtek. Miután a fehérek visszavonultak, megkezdődött a város bombázása a Tisza másik partjáról. Addig még Magyarországon szinte ismeretlen harcmodort is alkalmazott a román haderő Szolnokon, mivel repülőgéppel is támadták a várost, s arról géppuskázták az utcákat. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a lövegek belterületen való elhelyezése nem bizonyult jó döntésnek. 1919. július 13-án három román repülőgép is a város fölött cirkált, hatalmas pusztítást okozva az addigra már a poklok poklát megjárt polgári lakosságnak. Az elkövetkező hetekben állóháború alakult ki a Tisza partján. Hol a románok zúdítottak tüzet a városra és erre válaszolgattak a vörösök, hol pedig fordítva. Ennek az állapotnak vetett véget az 1919. július 20-án hajnalban a Tiszántúl felszabadításáért indított – végeredményben a proletárdiktatúra teljes összeomlását előidéző – offenzíva. Előző nap a szemtanúk elmondása szerint rengeteg katona érkezett a városba , a hadművelet sikerességéhez szükséges erőfölényt mégsem sikerült biztosítani, sőt mi több, a Vörös Hadsereg jelentős számbeli kisebbségben maradt a burzsoá román haderővel szemben. A magyar oldalon 78 gyalogzászlóalj, 10 lovasszázad, és 91 üteg állt szemben a román királyi hadsereg 92 gyalogzászlóaljával, 58 zászlóaljával, 80 ütegével. A támadás sikeressége sorsdöntő volt egyrészről a további katonai célok megvalósítása miatt, másrészről pedig a tiszántúli gazdag gabonatermő területek felszabadítása által kezelhetőbbé vált volna az egyre nagyobb méreteket öltő éhezés, nélkülözés. Az offenzíva hajnali 3 órakor kezdődött meg, a vörös ütegek pergőtűz alá vették a túloldalon lévő ellenséget, majd gyors iramban átkeltek a Tiszán. Kezdetben úgy tűnt, hogy siker koronázza a támadást, a Vörös Hadsereg dinamikusan nyomult előre Mezőtúr-Túrkeve-Karcag vonaláig. Urbán Lajos szolnoki orvos, aki naplót vezetett az 1919-es helyi eseményekről, mintha belelátott volna a jövőbe. Feljegyzésében ezt írja: ” … csak attól tartok, korai az öröm és éppen a gyors előrenyomulás lesz majd a vesztünk. Hátha kelepcébe csal bennünket az ellenség? … ” A napló szerzőjének jóslata valóra vált, a kezdeti sikerek után a fedezet nélkül maradt Vörös Hadsereg leggyengébb és legsebezhetőbb pontjait a románok – egyes vörös tisztek árulása következtében - kihasználták. A hatalmas veszteségeket elszenvedő Vörös Hadsereg folyamatosan hátrált, a Tiszához szorították, gyakorlatilag csapdába került. Fennállt a bekerítés veszélye, ezért az egyetlen kiút csak a visszavonulás maradt. A román hadsereg 1919. július 26-án érkezett meg újra Szolnokra, de csak július 31-én keltek át a Tiszán. Ezen pár nap alatt újra állóháború alakult ki a magyar és a román hadsereg között, melynek legnagyobb vesztese a város és a benne élő emberek voltak. A korábbi kis kaliberű lövegek alkalmazása után most már nehéztűzérséggel támadták a várost, borzalmas pusztítást végezve emberéletben, épületekben, anyagi javakban. Rengeteg volt a sebesült, nők, gyermekek, idősek estek áldozatul, vagy sérültek meg súlyosan a román támadás nyomán. Sokan a romok alatt lelték halálukat. A Vörös Hadsereg 1919. július 31-én hagyta el a várost, erre a napra Urbán Lajos így emlékezett vissza: ” … igen élénk pakolást láttunk a vörösök részéről, és úgy, este 8 óra felé eltávoztak …”
A tiszai offenzíva összeomlása, és a román csapatok Budapest felé irányuló ellentámadása nyomán augusztus 1-jén lemondott a Forradalmi Kormányzótanács, ezzel véget ért a Magyar Tanácsköztársaság 133 napos uralma, amely Szolnokon azonban egyedülálló módon egy nappal tovább, azaz 134 napig tartott. 1919. augusztus 1-én már román járőrökkel lehetett találkozni a szolnoki utcákon, a városban viszonylagos nyugalom volt. A román tüzérség a kórháztól nem messze felállított ágyúival hevesen lőtte az Abony irányába menekülő vörösöket. Az egész nap ágyúzással telt el, a fegyvereké volt a szó még a 134. napon is. Este 7 óra körül a szemtanúk beszámolója szerint a román tüzérség sietősen összepakolt, majd a gyalogságukkal együtt menekülőre fogták a dolgot. Történt ugyanis, hogy a szolnoki vasutasok más munkásokkal kiegészülve a vörösök segítségére siettek, melynek eredményeként újra gazdát cserélt a város. Ezen a napon ugyan Magyarországon véget ért a proletárdiktatúra, de Szolnokon sajátságos módon, az még egy nappal tovább tartott. Rövid ideig tartó, heves lövöldözés után 1919. augusztus 2-án a vörösök most már valóban végleg elhagyják a várost, és délután 5 óra tájban bevonulnak a románok. 1919. augusztus 2-án ér csak véget Szolnok szenvedése. Városszerte plakátok olvashatók, melyeken a román hadsereg békés szándékát hangsúlyozzák. Kisebb fosztogatásokról is hallani lehetett, de alapvetően rend volt. A majdnem 100 napig tartó megpróbáltatásoknak vége szakadt. A szomorú mérleg: körülbelül 700 civil halott a román ostrom alatt, 49 vörösök által meggyilkolt ember. A hidak felrobbantva, számos ház összedőlve, templomok megrongálódva, a városra nem lehetett ráismerni. A Vártemplom tornyát egy román bomba telibetalálta, és azt egészében ledöntötte. A Vörös Hadsereget le lehetett győzni, de a földi poklot megjárt, romokban fekvő város lakóinak élniakarását, szebb és boldogabb jövőbe vetett reményét azonban már nem…