Utak, véletlenek

Zöldre vártam a zebránál tegnap, amikor a fiú rám köszönt. Bemutatkozott, s kissé körülményesen – vagyis inkább csak zavarban volt –, elnézéseket kérve mondta, hogy írogat, és már régen meg szeretné mutatni nekem a verseit.

Honnan ismerős a neve, kattogott bennem a kérdés. Ráadásul nemrég hallottam. Egy középiskolásoknak kiírt novellapályázatot elbírásáról jövök éppen. A döntést ismertettük a verseny kiírójával, ő pedig mutatta, kiket rejtenek a jeligék.

Hát persze! Az egyik pályázó. Ha előző nap szólít meg, vagy csak két órával korábban, fogalmam se lett volna, kicsoda, így viszont gyorsan beazonosítottuk a novelláját, s máris régi ismerősöknek érezhettük magunkat, hiszen, ha már megszólított, bizonyára ő is tud rólam ezt-azt; említette is, hogy szokta olvasni a blogomat.

Beszélgettem egy kilométernyit az értelmes, nyílt tekintetű fiúval, s megegyeztünk, hogy küld majd verseket, novellákat, utána pedig leülünk megbeszélni azokat.

Olyan jó találkozás volt: lám csak, micsoda véletlenek adódnak, s milyen kicsi a világ, hogy összeérnek az utak – ilyesmi. És hát, nekem is felrémlett, amikor én akartam másoknak megmutatni a verseimet. Költőknek, akiknek szerettem a dolgait, s akiktől azt reméltem, hogy engem is költővé avatnak: gombóc a torokban, izzadó tenyér, a kétely és a magabiztosság égövei közt hányódó húszéves – cingáran, szegényen, szerelmesen. Előbb Gyulán a Dob utcában Simonyi Imrére várva, majd Budán Csoóri Sándorra, a Keleti Károly utca két nyárfájával szemben.

Csoórival persze korábban is találkoztam szegedi, talán hódmezővásárhelyi esteken, de azokon még nem szólítottam meg gondosan, kölcsöngépen lepötyögött zsengéim kéziratával. Viszont már korábban dedikáltattam vele. Leveszem a polcról a Jóslás a te idődről című versgyűjteményét, de az aláírás után nincs dátum. Ám egészen biztos, hogy ezt a kötetet írta alá nekem először, valamikor a nyolcvanas évek elején, mert akkoriban ez volt az egyik verses bibliám.

Tegnapelőtt meg a Nomád naplót dedikálta – Szolnokon. Amikor megtudtam, hogy kedden a Pálfy szakközépiskolában a modern költészetről tart előadást, előtte éjszaka újraolvastam a Tenger és diólevél című esszéjét, s elvittem a könyvet a találkozóra, hátha dedikáltatom. Végül nem mentem oda Csoórihoz – huszonvalahány éve nem találkoztunk, s különben is, olyan esetlenek ezek a röpke alkalmak, beállni a sorba, mögötted is állnak; a tévé, a sajtó meg már csinálná vele a riportot. Feleségem viszont csak odavitte a könyvet, s míg másokkal beszélgettem, kettőnk nevére dedikáltatta. Csoóri „megköszönve irodalmi hűségünket, őszinte rokonszenvvel”, ezúttal dátumot is írt: Szolnok, 2010. V. 25.

Azért zavart, hogy nem mentem oda hozzá. Nem miatta, nem is miattam, de mégis. Nem tudom, miért. Hisz végül semmi nem múlik egy ilyen találkozáson, talán már nem is emlékszik rám; kétszer beszélgettünk csak, viszont hosszú levelekben biztatott. Amikor még Szegeden éltem, ajánlást írt a Tiszatájhoz, hogy menjek be a szerkesztőségbe, ő ott félig-meddig otthon van, s hivatkozzam rá. Örültem nagyon, aztán másnap elutaztunk Szlovákiába tíz napra. Hazaérve gyönyörű, Lőcsén vágott mogyorófabotommal mentem épp József Attila sugárúton valamelyik albérletembe, amikor Simon Feri barátom megállt mellettem az ő Trabantjával, s azt kérdezte: hallottad, betiltották a Tiszatájat.

Furcsa volt most Csoórit hallgatnom megint. A nyolcvan évéből letagadhatna valamennyit, de azért látszik, hogy belemart az idő. Vagy megállt benne. Ahogy talán mindannyiunkban megáll, ha megöregszünk.

Fölolvasta néhány gyönyörű versét – szinte mindegyik a nyolcvanas évek közepe előtti időkből szólt. A költők közül Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Szécsi Margitot emlegette, az esszéistáknál Pilinszkyig sorolta a neveket, a modern költészet kapcsán azt a régi esszéjét kezdte felmondani. Aztán egy kérdésre válaszolva, hogy milyen a barátságuk egykori filmes alkotótársával, Kósa Ferenccel, elmesélte: 2002 óta, amikor Kósa azzal kereste meg, hogy közösen segítsék kultúrpolitikai tanácsokkal az új kormányt, ő azt felelte, többé nincs mit beszélniük egymással.

Ezt azért rossz volt hallani, hiszen együtt szerettük őket – Csoórit, Kósát, Sára Sándort – a filmjeikben. Simonyival együtt, a futballozó filozófussal, a Hószakadásból. És egyikük tisztességét sem kérdőjeleztük meg – valószínűleg sokan, ezért a többes szám – soha. Érdekes, hogy Csoóri, akinek költészetéből, mint repeszdarabok hullnak ránk a háborús képek, látomások, nem tudott kimozdulni a hadiállapotból.

De vajon lehet-e? Vagy a közös múlt is a legkülönbözőbb csataterekre determinál bennünket? Kiszámíthatatlanul, véletlenszerűen, a dialógus reménye nélkül? S ki tudja – hogy a Párbeszéd, sötétben című versre utaljak –, mikor mit, vagy kit veszítünk el?

Esős indulatok

Ma három levelet találtam a postaládában, kettő számlásat, egyet pedig az Eső szerkesztőségnek címezve. Utóbbin nem szerepel feladó. Nem is ezen csodálkozom picinyt, hanem, hogy vékonyka a levél. Vaskosabbakat szoktam kapni ismeretlenektől, olyanokat, amelyekbe legalább pár vers belefér. Sőt, néha nagyméretűeket – s úgy is vaskosak (néhány novella).

Bontom a levelet, előbb az aláírást fürkészném, de az nincs, pontosabban csak annyi: az Eső egy nett mezei olvasója. Aha, egy nő! Bár az íráskép alapján férfi is lehetne. De nő is. Nett? Veszem a szemüvegemet, még egyszer nekifutok. Ja, nem nett, volt olvasó! Akkor valaki meg tetszett ránk haragudni.

Az utóbbi Esőbe Várszegi Tiborral készítettem interjút. Az nem tetszik a levélírónak. Paul Valeryra hivatkozva magunk kovácsolta (mármint én és V. T. kovácsolta) szellemi középkort emleget. A Mindentudás Egyetemét és Hamvas Béla műveit ajánlgatja figyelmünkbe (V. T. otthon van Hamvas munkáiban, én kevésbé). Azt írja az ismeretlen: „hiba volt ezt az emberi rációt, individuumot és demokráciát az égi hierarchia nevében titáni gőggel és váteszi dühvel – természetesen a szeretet jegyében – támadó ámokfutó alapvetést közölni”.

Hm. V. T. öntörvényű szellemi létező. Igazi értelmiségi, aki sok mindent letett már az asztalra. Az interjúban szellemi útjáról, annak állomásairól, tapasztalásairól beszél. Sok transzcendens vonatkozással.

Az én utam, az én tapasztalásaim mások. És még nagyon sokunké. Ezzel nem az interjú szellemiségéből kívánok kihátrálni, csak megjegyzem. De vajon mennyiféle tapasztalás birtokában létezünk – emberként? Akik hisznek Istenben, akik templomba járnak, azoknak a világképe mennyivel „racionálisabb”, mint V. T. transzcendenciája? Mondjuk, Pilinszky Isten-versei miatt középkort kiált-e a levélíró?

Azon töprengek, vajon ki az, aki tollat és papírt ragad, hogy mindezt megüzenje nekem, nekünk. Gyanúm támad! Visszateszem a szemüvegemet, és megnézem a postabélyegzőt. Hát persze, Szolnokon adták fel a levelet. Nem zárható ki, hogy olyasvalaki, akivel esetleg ismerjük egymást. Mert ha nem ismerne, odaírta volna a nevét. Vállalná a mondandóját, ami az ő meggyőződése, bár eléggé általános, ahogy V.T. is vállalta az Esőben legszemélyesebb tapasztalásait. De valószínűleg ismer (vagy legalábbis ezt a kényszerképzetet kelti bennem levele), és bosszantani akar, méghozzá annyira, amennyire személyesen nem vállalná fel a véleményét. Az már nem lenne komfortos érzés az ő lelkének, hogy szemembe mondja: az interjúd miatt többet nem fogom olvasni, kézbe venni az Esőt. Ezért egyszerűbb neki: tollat, papírt fogni, elcsoszogni (sétálni, tipegni, rohanni) a postára, bélyeget vásárolni – így fejezni ki mélységes csalódását a lapban.

Arctalanul. Névtelen levélben. Lehet, hogy egyúttal belefeccölt még egy bélyeg árát, s írt egy feljelentést is ugyanazzal a svunggal. Nem tudom, hogy milyen gondolatrendőrségen jelenthetne fel, de hát ebben nem a ráció a lényeg, hanem az odamondás, az indulatlevezetés. Mert valószínűleg nem az interjúval van baja, hanem velem vagy V. T.-vel. Ha az interjúval lenne, és mondhatnám neki, mert nem egy névtelen valaki lenne, mondanám, hogy olvassa el még egyszer. Vagy megkérdezhetném, miért olvasta eddig a lapot? S ha eddig olvasta, mennyire racionális cselekedet, hogy egy interjú miatt, ha nem is ért egyet a benne foglaltakkal, elhatárolódik. De nincs kitől kérdezni. Viszont nem bosszankodom, csak mélázom.

S eszembe jut egy másik történet, amikor valaki az Eső rajzain háborodott fel, meg egy írásán. Három éve lehetett, meg is írtam egy nagyobb anyagba a történetet, most előkerestem, s bemásolom: Megállított egy ismerős öregúr az utcán, s előrebocsátva, hogy rendszeres olvasója a lapnak, udvariasan körített, de őszinte felháborodásának adott hangot, megjegyezve, hogy nemtetszését egy ismert szolnoki kulturális létező (ha mondanám a nevét, többeknek ismerősen csengene), szóval egy másik öregúr is osztja. drMáriás egyik Esőben megjelent rajzát kifogásolta, aminek címe: A hülye és az elmúlás, valamint Benedek Szabolcs A mészáros című kitűnő novelláját egy olyan hentesről, aki megölt felesége, valamint alkalmi nőismerősei holttestét kiméri üzletében. Tekintettel arra, hogy a történet gyerekkoromból rémlik, prózaíró barátunk a nagyjából lehetséges kétféle epikai indíttatásból, hogy tudniillik az író kitalálja vagy kitálalja a történeteit, valószínűleg az utóbbit választotta. Vagyis öreguraink a valóság irodalmi megformálása ellen protestálnak. Márpedig ha az irodalom nem valóság, akkor micsoda?

S még azt is mondta az bizonyos öregúr mosolygósan, hogy szerkesztőként jobban tekintettel lehetnék a magafajta neonépi kispolgár ízlésére. Ezt a neonépit a helyesírás-ellenőrző aláhúzta ugyan, de azért értjük, hogy mire gondolt beszélgetőtársam. Illetve, dehogy értjük! Valószínűleg ő is zavarba jönne, ha értelmeznie kellene a neonépi kispolgárt.

A társ

Pénteken elaltattuk, szombaton hamvasztottuk szegényt. Harmincezerbe került. Letakarítottunk az egyik polcot, kerámiát vettünk, abba tettük a maradványait. Mellé meg bekereteztettük azt a színes képet, amit tavaly augusztusban készített a róla fiam. Így aztán most is velünk van.

Sokat szenvedett szegénykém. Pár hónapja vettük észre a daganatokat a hasán. Rákos volt. Töprengtem rajta, hogy elaltassuk-e, de nem akartam már, hogy tovább kínlódjon. Állt a kövön, aztán csak úgy szétcsúsztak a lábai. Azzal nyugtatom magam, hogy szép kort megélt. Tavasszal volt tizenhárom éves. Kutyáknál ezt héttel szokták felszorozni. Kiszámolhatja, hetven, meg háromszor hét, az ugye, kilencvenegy.

Az állatorvos is megsiratta. Amikor beoltotta, kiküldött a szobából. A fiam meg ott zokogott, csókolta, ölelte szegényt. Mondtam is neki, apádat nem sirattad így el.

Megfogadtam, többet nekem nem lesz kutyám. Mondjuk, nem is való jószág panelbe, de hát mi napjában többször lehordtuk. Aki éppen otthon tartózkodott.

Imádott futkározni, amikor kiszabadult a lakásból. Annyira összeszoktunk. Öthetesen került hozzánk. Aranyélete volt, azt ette, amit mi. Kényeztettük. A vége felé a gyerek régi heverőjén aludt, keményen nem is bírt volna, csupa daganat volt már szegény, de így a szivacson még elaludt. Az utolsó két hétben nem állt meg benne semmi. Naponta kétszer adtam neki hasfogót, de hiába. Hányt is, kijött belőle minden.

Annyira hiányzik, hogy nem szuszogja körül az embert. Csak a szőre maradt a lakásban. Kétszer vedlett évente. Rövid, erős szőrszálai voltak, belevették magukat a szőnyegbe, a kárpitba. Úgy állnak ki belőle, mint a tű. Vagy a tüske. Nem szedi ki a porszívó, kézzel szoktam húzogatni.

Szegénykém. A szőre meg a hamva. Ennyi maradt belőle.

Csernobil ma?

Izlandon kitört egy vulkán. Rengeteg hamu került a légkörbe, annyi, hogy a légi járatokat sokfelé törölték, mert a hamu tönkretenné a repülőgépek hajtóműveit. Fél Európában akadozik, leállt a légi forgalom. A vulkáni hamufelhő állítólag ma este ér Magyarország fölé.

A Kossuth Rádió híradásából megtudhatjuk, hogy talán a lengyel államelnök temetését is elhalasztják. Csak éppen arról nem mondanak semmit, hogyha hazánkat is eléri a hamu, mit tegyünk. Milyen veszélye van, ha belélegezzük? Kimehetünk-e az utcára? Viseljünk-e maszkot? Elvégre, egy időben úgy tartották, a dinoszauruszok is egy óriásmeteor becsapódásakor keletkezett porfelhő miatt haltak ki. Vulkánkitörésből származó hamu is okozott már katasztrófát, a legnagyobbat úgy kétszáz éve, amikor a légkörbe került apró szemcsék több hónapra elhomályosították a napot, hideg volt nyáron, nem volt termés, éhínség pusztított a brit szigeten, de a kontinensen is.

A közszolgálati magyar rádió híradásában azonban csak a repülőjáratokról beszélnek, arról, hogy az este fölénk érkező vulkáni hamu mit jelent, hogy kilométerekkel felettünk lebeg csak egyelőre, vagy beszívhatjuk az utcán is, hogy veszélyes lehet-e, és tehetünk-e valamit egészségünk megóvásáért, arról szó sem esik.

A csernobili katasztrófa jut az eszembe, meg a nyolcvanhetes május elseje, amikor a szegedi utcákon csatangoltunk veszélytudat nélkül, pedig akkor már csak úgy sugárzott körülöttünk a levegő. Túléltük. Politika lett belőle. Illetve az is volt. Igaz, belehaltak sokan.

A tájékoztatás most is a régi időket idézi. Lehet, hogy a hamufelhő nem veszélyes számunkra, vagy most még nem az, de azt is bemondhatnák.

Persze, akár veszélyes, akár nem: hová futhat az ember? Gömbölyű földön hova?

Valóságsók

Fáradt voltam tegnapelőtt este. Kattintgattam a tévéműsorokat, mígnem az egyik csatornán lehorgonyoztam. Fiatal nő beszélt. Harmincéves lehetett. Közelről mutatták szép, kissé kemény vonásokkal rajzolt arcát.

Az egyik lába hiányzott. De újratanult járni. Műlábbal. A kamera átfordult a nővérére. Vagy a húgára. Aki elmesélte, hogyan élte meg azokat az órákat, amikor a testvére elveszítette a lábát. Ő nem volt ott, csak a robbanást hallotta. A rosszérzés lassan gyúródott benne gombóccá. Aztán valaki szólt neki, hogy a nővére alatt robbant az akna.

Amíg meséli a történetet, a könnyivel küszködik. El is sírja magát. A másik vigasztaló-kedves mozdulattal az arcához ér.

A két lánytestvér aknaszedő. Valahol Koszovóban, ha jól értettem. Nincs más munka a környéken. Ez van. Az aknaszedés. Taposóaknából viszont rengeteg. Szinte megszokták ezt a munkát. Persze, nem lehet megszokni. De nincs más pénzkereset. S már ez se sokáig. A kormány helyi erőket akar foglalkoztatni, ők meg máshonnan jöttek. Talán Albániából. Nem tudom. Nem figyeltem. Valahonnan a Balkánról. Az meg messze van. Vagy közel.

Vált a kamera, valami hegyi ösvényen mennek. Az első lány is ott gyalogol velük, kicsit talán biceg a műlábával. Az út mentén aknák. Rücskösek, zöldek, elővillannak a fák mögül, fűből, növények alól. Az avar alól. A múltból, a jelenből.

A háború munkát ad, ahol nincs. A fegyvereket le kell gyártani. Az aknákat. Aztán lerakni. Aztán felszedni. Az is munka. Kis pénzért, de munka. Bele lehet halni.

*

És Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt. Radnótiné hatvanöt évvel élte túl a férjét. De most nagyon beteg. Tegnap küldött át Radnóti egyik monográfusa ímélben egy Népszava-riportot arról, hogy a kilencvennyolc éves Radnótiné március elején megbotlott a lakásában, s csontja törött. Kórházba, majd elfekvőbe került. Felfekvések, tüdőgyulladás.

A kórterem kicsi, a falon pereg a festék, itt-ott a vakolat is hiányzik. A kórteremben négy kórházi vaságy van, háromban fekszenek, az egyikben özv. Radnóti Miklósné. A szeme nyitva, a tudata tiszta, s a nehéz öregségről beszél. Pereg a festék.”

Radnótiné nem akar kórházban (szegényházban?) meghalni, talán szeretne hazamenni (s árnyékot írna lassan, a lassú délelőtt), de talán mégis jobb neki állandó orvosi felügyelet alatt. Nyilatkozik háziorvosa és az intézet vezetője is. A kerület, ahol díszpolgár, biztosítana ápolókat, de nem szállítható Fifi néni, mondja valaki a riportban. Szó esik még végrendeletről, meg hogy megindult az örökségen való civakodás. Valakik távollétében felforgatták Radnótiné lakását, talán a titkos naplóját keresték.

Botrány, botrány! De a legnagyobb botrány, azt hiszem, mégis az öregség. A kiszolgáltatottság: a tiszta tudat, a málló vakolat. S hogy pereg a festék. Levél az ember, elpereg.

Csönd! Kampánycsend (régi)

1998-ban Szolnokról éppen Vasziljevet utálgatta kifelé a nagyérdemű. Aztán egy szombaton beütött az aktuális kampánycsend. Akkoriban rádiójegyzeteket írtam. Az alábbi szöveget vasárnap olvastam be, amikor éppen nem tudtam dönteni a sok kívánatos fagylaltgömb között. Aztán csak behúztam az x-et.

*

Pszt! Kampánycsönd van. Vagyis kampánycsend. Nem is tudom, csöndnek vagy csendnek szerencsésebb mondani. Állandóan modoroskodom ezekkel az ö betűkkel, merthogy a magyarban túl sok az e, ezért ahol lehet, amikor eszembe jut, hajlamos vagyok inkább ö betűt írni. De ebben a szóban az ö túlságosan emelkedetten, költőien hat. Csönd, úgymint: Csöndherceg. Az e nyíltabb, közönségesebb, szájalóbb. Valahogy vaskosabbnak érzem. Nem olyan áttetsző, mint az ö. De azért szép. No, hát akkor most melyiket használjam? Merthogy választani kell. Minden nap, minden pillanatban, és még jó, ha a döntés egyértelmű, adja magát. Nem úgy, mint most, hogy itt vacillálok a csönd és csend között.

Persze a döntés gyakorta egyetlen pillanat műve. Mondjuk, állok a fagylaltozónál, a sor komótosan vánszorog, aztán egyszer csak ott vagyok a pult előtt, mondanom kell valamit, de a tartókban tizenötféle fagylalt kínálja magát szebbnél szebb színekkel: a puncs rózsaszíne, a csokoládébarna, a fehér különböző árnyalatai megbízható ízeket idéznek – a kérdés csak az, mennyi mazsola, csokidarab, citromhéjreszelék kandikál ki mögülük, és hogy vajon mit rejt a többi. Azok a számomra megnevezhetetlen lila, zöld, kék, sárga tónusok. Vajon roppan-e bennük meghitten ribiszkemag, s egy-egy nyalintás után szájpadlásomhoz nyomhatom-e nyelvemmel valamelyik trópusi gyümölcs pikáns húsának darabkáját. Nézem a választékot, mögöttem lassan vánszorog a sor, mondanom kellene valamit, de a legtöbb fagylaltot be sem tudom azonosítani színeik alapján, találomra rábökök hát valamelyikekre, aztán fogom a tölcsért, ötlépésnyit arrébb húzódom a sortól, és mohón megnyalom a gömböket, jól választottam-e. Persze nem tudhatom, mert a többit nem ízleltem meg. Azokat sosem tudom meg, milyenek, mert holnapra másmilyenek lesznek. Hidegebbek, folyósabbak, esetleg kevesebb színezőt kevernek beléjük. És holnap az időjárás is más lesz, más frontok, légköri viszonyok, nekem is jobb kedvem lesz vagy rosszabb, s attól függően jobban, vagy kevésbé jólesnek majd azok a zamatok, amiket most nem kóstoltam.

Olyan ez, mint a színházban. Tetszik a darab, vagy nem tetszik. És hogy tudunk-e magunknak valamit mondani az előadás után. Hogy mi tetszett benne, s mi nem, s ami igen, az miért nem annyira. Esetleg fordítva. Mert mi a színház? Egy tér, ahol emberek vannak együtt. Színész és közönség. Előbbi játszik, utóbbi nézi. Aztán tapsol, vagy otthagyja az előadást, jobbik esetben úgy, hogy megvárja a szünetet. Azt például, hogy a szolnoki színház jó-e, nyilván mindenki megválaszolja magának, ha néha vagy rendszeresen elvetődik oda. Esetleg hallomásból is megítélheti.

Ma valószínűleg az fog történni, hogy a három órakor kezdődő Ártatlan bűnösök című darabot, amelyet a világhírű orosz Vasziljev rendezetett, sokan otthagyják a szünetben. Merthogy szünetben esetleg sokakra rátör egyfajta választási kényszer. Hogy tudniillik visszamenjenek-e a nézőtérre a folytatásért, vagy esetleg – ha nem esik az eső – átsétáljanak a Tisza-parti fagylaltozóhoz, beálljanak a sorba, s amikor a kisasszony megkérdi, milyen gombócot kér a kedves vendég, elbizonytalanodjanak. De ha már végigállták a sort, választani fognak. Miért is hagynának ott csapot-papot, akarom mondani tölcsért és gombócot, mikor az Ártatlan bűnösöket már úgyis otthagyták.

Tényleg, most a darabbal vagy a közönséggel van baj, hogy ennyire nem találnak egymásra? A kritika szereti az előadást, úgy hallottam, a színészek is, és a közönség másik részét is megérinti, eltalálja, hogy ne mondjam, agyonvágja ez a végtelenül finom, líraian lebegő játék. De hát ki mihez van szokva. Az operett és a kísérleti színház között rengeteg stáció van. Hogy körbe tudjuk-e járni a lehetőségeinket, tőlünk is függ. És persze a kínálattól. Hogy mit és miért választunk, az elsősorban minket minősít.

Maradjunk ennyiben, elvégre kampánycsend van.

Ha megállsz, meghalsz (régi)

Ma eszembe jutott egy dokumentumfilm. Nagyon erős élményem volt, amikor láttam, írtam is róla. Gondoltam, bemásolom

*

A napokban késő éjszaka csatornát váltottam. Kovács Lajos színészt mutatták. Ült valahol egy fa alatt a dokumentumfilmben, sütött a nap, a levelek árnya árnyékká összeállt, ő meg beszélt összevissza. Persze volt benne rendszer, csak nem tudtam, hogy éjfélkor meg akarom-e fejteni. Aztán mindenfélét pakoltak egy sporttáskába, vitaminokat, biciklis kulacsot, Kovács meg intézkedett, hogy mikor, miből adjanak neki. Az ujjaira ragtapaszokat tekert mindenféle titkosírással. Egy idő után álmosan is rájöttem, hogy futáshoz készülődik. Később kiderült, marathonira. Vontatott volt az egész, majdnem unalmas, mint a hosszútávfutók magánya, többször ki akartam kapcsolni a készüléket, de valamiért továbbnéztem. Na még egy perc, na még a következő jelenet.

Végre elkezdődött a futás, rengetegen indultak neki a távnak, kocogtak a rakparton, volt, aki lemaradt, mások kiszálltak, a kamera meg elszántan mutatta ezt a szakállas, kopasz, öregedő embert, aki izzadt, és próbálta tartani a tempót. Én meg néztem, mit bohóckodik ez itten, úgyse bírja végigfutni, hiába dobálja magába a vitaminokat, nyeli a limonádét, ráadásul közben fecseg, próbál bölcseket mondani, hogy futni csak szeretetből lehet, meg ilyesmi. Kiderült, hogy a ragtapaszokra jegyezte fel, milyen részidőket kellene elérnie, s hogy ő is fut valamiért, talán éppen a Bárka Színházért. A színésztársak persze hajráztak, szorítottak érte Udvaros Dorottyától a dramaturg Bérczes Lászlóig, aki, miként Kovács is, szintén Szolnokon volt Paál István idejében, csak akkor még angoltanárkodott.

Szóval, futott Kovács Lajos, a Scherer nevű színésztársa meg biciklivel mellette, a csomagtartón kicsi gyereke, és kérdezgette, rendben van-e minden. Aztán egyszer csak Kovács ingerült lett, s elhajtotta maga mellől a társakat. A következő képen már csak gyalogolt, nem állt meg, gyalogolt, mert iszonyúan fájt a háta. Infarktustól félt nyilván. Előkerült a mentő, még akkor is gyalogolt, az orvos meg vérnyomást mért, rettentően alacsony volt, megmérte újra, még alacsonyabbat mutatott a szerkezet, vizsgálta, aztán azt mondta, ennyi. Nem szabad tovább futni.

Kórházba vitték Kovácsot, tolókocsin tolták, infúziót csatoltak rá, közben megint beszélt összevissza, hogy hajnalban biztos végigszaladta volna a távot, meg most is, ha nem vacakol a vérnyomása. Hát persze, akkor igen. Szerencsére nem volt nagyobb baj, hamar kiengedték, a társulat meg várta a kórház előtt Udvarosostul, Schererestül.

Nem sikerült a feladat, vége is lehetne a filmnek. De nincs. Következik még néhány képsor, Kovács fut tovább, most már nem tömegben, most nincs rendőri biztosítás, fut az országúton, magányosan, valahol Gyula és Békéscsaba között. Egy autó kíséri csak, s ez a szakállas, kopasz, öregedő színész végigfutja a marathoni távot, amibe a görög belehalt. Végigfutja. Katarzis van az országúton, a tévé előtt. Ahogy azt már a görög színház kitalálta.

Föllapozom Bérczes László könyvét, benne egy tizenkét évvel ezelőtt Kovács Lajossal készült interjút. A színész így vall munkájáról: „Ez számomra hasonló a futáshoz. Futás közben szoktam magamnak mondani: Fiú, ha megállsz, meghalsz.”

A zsűri és a mezőny

Ma délután zsűriztem. Jó volt a mezőny. Nagyszerű költők versei szóltak: Nemes Nagy, Hervay Gizella, Jónás Tamás, Parti Nagy Lajos, Szép Ernő (mert szerintem Szép Ernő igenis nagy költő, ezt csak azért jegyzem ide, mert valaki fikázta kicsikét), aztán Faludy, Szabó Lőrinc, Rákos Sándor!

Ültem a zsűriben, hallgattam a verseket, voltak egészen szép szavalatok, és persze szerényebbek is, de hát ez így van rendjén. Mert ne feledjük, a legremekebb zenéket, festményeket, írásokat, előadásokat a sok-sok tisztességesen megcsinált alkotás tükrében érzékelhetjük kimagaslóaknak. Szóval, élveztem a versmondásokat, csak az zavart kissé, hogy egy-egy szavalat után okosakat kellett volna mondanunk-mondanom, s az bizony nehéz, ha az ember a lényegnél akar maradni. Ráadásul, a mikrofon sem jutott el mindig hozzám, mert az többnyire a hozzám képesti túlsó fertályon pihent. Mindegy.

No, meg az is zavart, hogy ez egy verseny volt. És hát az ilyen teljesítményeket nehéz patikamérlegre tenni. Hogy kinek és miért tetszik, vagy nem tetszik egy szavalat, az eléggé szubjektív. Néha (nem ebben a zsűriben) próbálják meghatározni, hogy mit vegyünk figyelembe a pontozásnál. Versválasztás és -értelmezés, orgánum, tiszta beszéd, esetleges bakik. De hát ez nem ilyen egyszerű. A legfontosabb talán, miként szűrődik át a versmondó személyiségen a szöveg. Az meg, ugye, kinek hogyan. És hát a hallgatónak is hogyan. Az ő szubjektívén.

A zsűri néha tényleg nehéz helyzetben van. Mert a zsűri tagjainak is annyiféle versízlése van, ahányan éppen vannak, hogy a többi esetlegességről ne is szóljunk. De végül a sok szubjektívnek ki kell adnia egy objektív döntést. Ami valósággá válik. Nevezetesen, hogy ki lesz az első, második vagy harmadik helyezett. Hát ma nem volt könnyű, a végső döntéshez még a szinidirektor-zsűrielnök szavazatát is meg kellett kettőzni.

Aztán hogy jól döntöttünk-e? Biztosan lesznek sokan, aki szerint jól, s talán nem kevesebben, akik szerint nem. Mert a közönség ezerfejű, a zsűri meg most éppen hatfejű volt. S lehet, hogy egyik fej sem elégedett maradéktalanul az eredménnyel.

Én sem. De tényleg nehéz összevetni produkciókat. Nekem, mondjuk, két versmondó magasodott ki a mezőnyből. Az egyik törékeny gyereklánynak mutatkozott a színpadon, ám amikor a kivetítőre néztünk, ahová kinagyították a versenyzők arcát, egy dívát láthattunk. Ellenvéleményként elhangzott ugyan, hogy Hám Réka talán túl fiatal ahhoz a vershez (Szép Ernő: Várjon), én viszont nem hiszem, hogy tizennégy-öt évesen ne lehetne elmondani a világirodalom legnagyobb verseit is. Ennyi idősen jegyzett költeményeket írnak weöresök, rimbaud-k.

A másik nekem tetsző versmondás Finta Zoltáné volt. Rettentően nehéz Parti Nagy verset választott, a Szívlapátot. Gyönyörű, játékos, hazaszeretetes verset, aminek áthallásaiban megidéződik a fél magyar irodalom. Azt hittem, papírvers, de a fiatal túrkevei tanár bebizonyította, hogy okosan, szépen lehet mondani. És úgy, hogy benne van ő is. Az ő viszonya. A hazához, meg mindenhez.

A mai délután viszont már tegnap volt. Jobb, ha megyek aludni.

Egy jó lap

A minap megálltam a főtéren, s bámultam szájtátva a múzeum falára. Egy hatalmas, ismerős fekete-fehér fotóra, amely a Galéria-beli Capa-kiállítást hivatott reklámozni. A tengerparti képen gyönyörű fiatal nő lép felénk szélesen nevetve, hosszú ruhában, kalappal fején, hatalmas napernyő is árnyékolja, s a napernyőt egy nyitott inges, rövidnadrágos kopasz fickó tartja: Picasso. A háttérben fiatalember vigyorog, de hogy ő kicsoda, nem sejtem. Itthon az interneten előkeresem a fotót (1948-ban készült, nem tudom, honnan ismerős, nem emlékszem, hogy láttam volna valaha, Capához sem kötöttem – talán a Picasso kalandjai című filmbe beemelték, „leforgatták” ezt a képet?). Ami egy gyönyörű költemény. Meg kell néznem a kiállítást!

Különben is! Robert Capa (Friedmann Endre Ernő), a mítosz, a haditudósító, aki negyvenéves sem volt, amikor valahol Laoszban aknára lépett. Azt is a neten olvasom, hogy szívesen mondta interjúkban: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Vajon Tabák Lajos ismerte-e? Sosem említette, pedig továbbböngészve a neten, látom, hogy a harmincas években rövid budapesti tartózkodása alatt Capa is eljárt Kassák körébe, ahogy akkoriban Tabák Lajos is.

A Capa-képet az hozta az emlékezetembe, hogy kaptam egy ímélt Bajnai Zsolttól, akit még szofis korából ismerek. Volt a rendszerváltás környékén egy diáklap Szo(lnoki) Fi(atal), azt hiszem. Ezt szerkesztette Zsolt, aki aztán különböző újságokba írt, néhányat főszerkesztett is, többek között a Magyar Sajtót, szóval, amolyan médiás ember lett a székesfőprovinciában, ám pár hónappal ezelőtt családjával együtt hazaköltözött Szolnokra. És fejébe vette, hogy szolnoki lapot csinál. Arról, hogy hol élünk. Ebben a lapban nem politizál, inkább megpróbálja ráirányítani figyelmünket azokra az értékekre, amiket a hétköznapok taposómalmában észre se nagyon veszünk. Egy kis helytörténet, egy kis „környezetismeret”. Persze, Bajnai provokál is. Olyanokat ír le, hogy a szolnokiak nem is tudják, milyen jó helyen élnek. Kérdés, hogy ez tényleg provokáció, avagy elhihető igazság.

A média nagy részéből a szemét ömlik. Botrányok, Rendőrségi hírek, hogy itt minden rossz, itt már élni sem lehet: az adórendszer, a demográfia, a munkanélküliség.

Senki nem vitatja, hogy vannak bajok, mindig is voltak és lesznek, de az élet él – s én nem sokra becsülöm azt a sajtóterméket, ami folyton csak a rémképekkel, sötét tónusokkal próbálja csillapítani az emberek híréhségét. S a jóra nem figyel.

Egyszer Kukorelly arról beszélt a tévében vagy rádióban, hogy Magyarországon minden hír a politikán szűrődik át, ahelyett, hogy a kultúrán keresztül közelítenénk a történéseket. Urambocsá’, még a politikát. Gondoljuk csak el, milyen jó lenne! Ha lehetne. Kevesebbet anyáznánk, káromkodnánk, a vérnyomásunk is rendbe lenne.

Ám a sajtó nem ilyen békés. De azért akad ilyen is. Például Bajnai Zsolt blogja (http://www.blogszolnok.hu/index ), amely különböző rovataival tekinthető újságnak is – valójában az is –, hírt ad különböző (zömmel kulturális) eseményekről, programot ajánl, portrékat vázol (eddig egy kulcsmásolóról és a levéltár-igazgatóról), régi fotókon keresztül mutatja be, hogyan alakult ki a mai Szolnok, felhőt nem karcoló felhőkarcolóinkról ír. S helyszínel is, noha nem bűnügyi értelemben, hanem étteremben, cukrászdában, kávéházban.

Persze glosszáz is néha, fricskázik fotóra mentett pillanatokkal, hozzájuk írt szövegekkel, például az állomás előtti tér fölösleges padosításáról, ahol több az utcabútor, mint ahányan használ(hat)ják.

Bajnai online-újságja üde színfolt az alacsony indulatoktól fröcsögő hazai sajtópalettán. Mint egy kávéházban, lehet bámészkodni, elmeditálni a világ folyásán az a blogon. Ha rákattintunk, akár a kávé illatát is érezhetjük (főleg, ha számítógépezés előtt asztalunkra készítünk egy pohár feketét). Ja, meg az islerét. Annak az illatát is érezhetjük. Tudják például, hogy a habos isler szolnoki specialitás? Én most olvastam a Blogszolnokon.

Zsül voltam

Annyiféleképpen szólítottak már: Gyuszi, Gyuszika, Gyulus. De legtöbben Gyulának. A nevem mérsékelten bírja a becézett formát. Vagy a személyiségem? Becéztek gyerekkoromban Jencinek, később neveztek Jének, vagy akár Jeneinek, nem hivataloskodóan, ellenségesen, hanem kedveskedő tónusban.

Pár éve az egyik országos lapnál, ahol éppen dolgoztam, azt találták ki, hogy egy számban csak egyszer szerepelhet adott újságíró neve, ezért fedőneveket kellett kitalálnunk arra az esetre, ha kettő vagy több írásunkat szerkesztenék be. Így lettem Gyulai Jenő, vagy másik nagyapán után Halas Kálmán, s a dédapákat is bevonva a Somodi és a Ty. Szabó nevekkel is eljátszottam. De már nem emlékszem, hogy került-e írásaim alá valamelyik álnév, talán mert a lapvezetés is belátta, hogy ez sületlenség, talán mert akkoriban egyéb okok miatt is kezdtem rosszul érezni magam abban a szerkesztőségben, így aztán amikor az új főszerkesztő F. Gy. marasztalt volna, a rugalmas elszakadást választva rádiózni kezdtem.

És voltam Zsül is. Amikor nyolcvanhatvan Szolnokra kerültem újságíró-gyakornoknak, a franciás műveltségű főszerkesztő-helyettes, Valkó tanár úr következetesen Jules-nek szólított.

Ezt aztán többen átvették tőle a szerkesztőségben. A nagyszívű Bendó Jancsi például, aki reggelente, mire más beszédelgett dolgozni, többnyire lenyomta a napi penzumot, s utána már jobbára csak vendéglátó-ipari egységekben múlatta az időt, mígnem az utolsó busz hazavitte édesanyjához, akivel lakott. Később kirúgták a laptól, elment tanítani. A gyerekek rajongtak érte, s ő is megszerette az iskolát. De hamar halálhíre jött.

Vagy a kedves bohém Hesz Viktor, az agrármérnök és a gazdasági újságíró, akivel a Jászkun Krónikánál közös szobánkban köhögtük szét a kilencvennégyes őszt. Én az akkor még kezeletlen allergiától, őt viszont a következő nyáron elvitte a tüdőrák. A műtétje után már ritkán járt be, de egyszer beültetett az öreg Ladájába, s elvitt a szolnoki temetőbe. Bóklásztunk a sírok között. Még túl fiatal voltam – csak a saját halálomtól féltem –, s azt gondoltam, meggyógyul. Ő viszont már tudta, hogy nem. Szar ez az egész, Zsül, mondta, s nem kérdeztem vissza, mert megértettem, hogy meg fog halni. Azt hiszem, azóta nem járkálok szívesen temetőkben.

Szabó Jancsi is Zsülnek szólított, aki később Békéscsabán és Egerben dolgozott az MTI-nek, s amikor pár évvel később meglátogattam, éppen Bulgakov Kutyaszív című könyvéért lelkesedett. Rég láttam őt is.

Tarpai Zolival olyan ritkán találkozom, hogy azt sem tudom, hogy szokott szólítani. Még tán legtovább V. Szász Jóska nevezett Zsülnek. Valkó tanár úr is évek óta Gyulát mond.

Pedig jó lenne, ha még Zsült mondanának. Nem azért, mert ez olyan franciás, hóbortos, egyedi. Az persze nem lenne jó, hogy aki most olvassa ezt, hirtelen elkezdene Zsülnek hívni. Mert az nem lenne azonos. A Zsült elmosták az évek visszahozhatatlanul, olykor azokkal együtt, akik így szólítottak.

Én már csak voltam Zsül. De Zsül is voltam.